Közép-Európa Beatles múzeuma

A hosszú és kanyargós út (007)

ápr 9, 2018

Nagy örömünkre szolgál, hogy mernyei barátunk Fehér Attila rendelkezésünkre bocsátotta az általa összeállított ‘A Hosszú és kanyargós út” című, a Beatles történetét feldolgozó könyve kéziratát, amit itt a blogon két hetente folytatólagosan közölni fogunk. Reméljük minél többeteknek fog örömet okozni, úgyhogy utazásra fel! Irány Liverpool és ha tetszett, látogassatok el hozzánk Egerbe, az Egri Road Beatles múzeumba is! Köszönjük Atesz!

 

A hosszú és kanyargós út

Szerkesztette: Fehér Attila

 

John és Paul már legalább száz dalt betanult azóta, hogy 1956-ban összetalálkoztak, de még se saját számukat, se másét nem vették fel lemezre. Csak mielőtt ismét Hamburgba mentek, 1960-ban rögzítették első lemezüket. De ekkor is csak kísérő zenekarként szerepeltek barátjukkal Tony Sheridannel. Az eredmény a My Bonnie suta rock and roll változata, amit kizárólag Németországban akartak forgalmazni.

Tony Sheridan: “Azért csináltam, mert hallottam egyszer egy remek feldolgozást, Gene Vincent csinálta, ö meg hallotta Ray Charles feldolgozását.”

 

 

Az első lemeznél jelentősebb volt Stuart Sutcliffe döntése, hogy Németországban marad festeni, és hogy német menyasszonya Astrid mellett telepedik le. Amikor visszatértek Liverpoolba és a Cavernbe Paul játszott basszusgitáron.

George: “Szerintem holtbiztos hogy élőben játszó együttesként Hamburgban értük el a csúcsot. Mivel ott még nem voltunk olyan híresek, az emberek valóban a zenénkhez vonzódtak, ahhoz a természetes hangzáshoz, amit árasztottunk.”

1961 őszén a Beatles már helyi sztár Liverpoolban és Hamburgban, de a Cavernben és a Hamburgi klubokban játszani rutinná vált, úgy tűnt sikerült mindent elérniük, amit zenei együttes elérhet a londoni zeneipar bűvkörén kívül.

Bill Harry: “Mivel a színteret a londoni nagy kutyák uralták, akik nem voltak hajlandók vidékiekkel foglalkozni, a Beatles és a többi liverpooli együttes bebeszélte maguknak, hogy elég élvezni a zenét, keresni vele egy kis dohányt és kész.”

Gerry Marsden: “És csak akkor, azt hiszem csak akkor, amikor Brian Epstein színre lépett, és már kerestünk annyi pénzt, hogy lemezt készítsünk, csak akkor jöttünk rá, hogy van esélyünk”.

Hamburgból való visszaérkezésük után történt egy tragikomikus kaland velük. Találkoztak egy Sam Leach nevű úrral, aki a Londontól észak-nyugat felé terjeszkedő országrész helyi impresszáriója volt.

Ez a szakember rájött, hogy temérdek liverpooli tehetség sohasem válik országszerte ismertté, ha nem tesz érte valamit, hiszen a londoni szakemberek sohasem jönnek el Liverpoolba. Ezért lemezkiadó társaságot alapított és szerződtette a Gerry és a Pacemakerst és demo felvételeket, készítetett velük. Tervbe vette, hogy a Beatlessel is ezt teszi, ezúttal egy kisvárost szemelt ki a koncert felvételének céljára Aldershot-tot, remélve, hogy erre felfigyelnek Londonban is. Amikor a Queen’s Hall-hoz értek gyanús csönd, fogadta őket, mindössze négy ember árválkodott és várakozott türelmesen a koncertre. Sam Leach ugyanis mindenről gondoskodott, csak a reklámról nem. Mit volt mit tenni egy presszóban telepedtek le, és meginvitálták az éppen arra járókat és ingyen és bérmentve nekik játszottak két és fél órát egy végtében, de így is csak 18 főnyi tömeg verődött össze.

 

Brian Epstein:   “Semmi közöm nem volt a popmenedzseléséhez, popzenekarok menedzseléséhez, mígnem egy nap lementem a Cavernbe, és meghallgattam a Beatles zenéjét. És úgy éreztem, hogy egy teljesen új világba csöppentem.”

Brian Epstein nem volt nagy rock and roll rajongó, inkább a színház felé vonzódott és a könnyedebb klasszikus zene felé. Apja üzletének lemez osztályát vezette, így üzleti érdekből követnie kellett a popzene változásait. Ha nem kérik tőle többen is a Sheridan-Beatles féle My Bonnie-t, Brian soha be nem tette volna a lábát egy olyan helyre, mint a Cavern.

folytatása következik

Part 6 / Part 8

 


Minden jog fenntartva – © Fehér Attila engedélye szerint kizárólagosan csak az Egri Road Beatles Múzeum honlapján leközölhető.