Közép-Európa Beatles múzeuma Egerben

George Harrison önmagáról

All You Need Is Love

 

LIVERPOOLI VAGYOK, OTT SZÜLETTEM 1943 FEBRUÁRJÁBAN.

GEORGE HARRISON

 

Apám valaha matróz volt, de addigra buszsofőr lett. Anyám, lánykori nevén French, ír családból származott, rengeteg testvérrel. Anyám katolikus volt, apám nem – az ilyenekre azt mondták, anglikán, de ő egyáltalán nem volt vallásos.

Két idősebb fivérem van és egy nővérem, aki már tizenkét éves volt, amikor megszülettem. Éppen akkor tette le a tizenegy pluszos vizsgáját. Gyermekkoromból alig emlékszem rá, mert tizenhét évesen elköltözött otthonról. Elment egy tanárképző főiskolára, és soha többé nem is jött haza.

Anyai nagyanyám az Albert Grove-ban lakott, az Arnold Grove szomszédságában, és már kiskoromban eljuthattam hozzá a hátsó udvarokon át. Ő vigyázott rám, amíg a szüleim dolgoztak.

Apai nagyapám, akivel sosem találkoztam, építész volt. Ő építette a liverpooli Princes Road század eleji szép házainak jó részét. Ott lakott az összes orvos, meg a többi értelmiségi foglalkozású is. Akkoriban még megadták az építkezés módját. Talán a nagyapámtól örököltem, hogy mindig is érdekelt az építészet. Szeretem a szép épületeket, legyen az egy kis zsúptetős ház, vagy a St. Pancras pályaudvar. Mindig úgy éreztem, az élet arról szól, hogy az ember megvalósítsa a lehetőségeit. Azt viszont nem gondoltam volna – hiszen Liverpoolban nőttem fel – , hogy egyszer majd én is ilyen szép házban fogok lakni.

A mi házunk nagyon kicsi volt. Kél lépcső elöl, kettő hátul, egyenesen a járdára lehetett lelépni. Az utcai szobát egyáltalán nem használtuk. Ott tartottuk egy nagy ruhásszekrényben a szép fehérneműt, mindig jéghideg volt benn, és sosem lépett be oda senki. Inkább a konyhában tartózkodtunk, mert ott meleg volt, ott főztük a teát egy kis vaskályhán.

A kert helyét kikövezték, csak egyetlen virágágyás árválkodott benne. Itt állt a budi, meg jó ideig egy kis tyúkól is. A kert hátsó falán lógott a fürdőkád, amit néha behoztunk, és kannákból megtöltöttünk forró vízzel. Így fürödtünk. Fürdőszoba nem volt. Se jacuzzi.

Legkorábbi emlékem az, hogy éppen a bilin ülök a lépcső tetején, és nagyot rikkantok, hogy „Kész!”, mert sikerült pukkantanom egyet. Ilyen korai emlék, hogy valami mulatságot rendeztek az utcán, meg az is, hogy voltunk az óvóhelyen, ahol padokon ültek az emberek. Ezek szerint nem lehettem még kétéves sem. Lehet, hogy csak a fénykép miatt emlékszem, amit odalenn csináltak rólam, és csak emiatt vésődött belém ez a kép.

Az Arnold Grove a Lamb Szálló háta mögött volt Wavertreeben. Arrafelé állt az Abbey mozi, egy nagy, art – deco stílusú épület, meg a Picton óratorony is. Kis macskakövcs út vezetett a vágóhídhoz, ahol a lovakat lőtték agyon.

Akkoriban Liverpool igazán eleven helynek számított. A Merseyn nyüzsögtek a komphajók, és jöttek nagy gőzösök Írországból és Amerikából is. Sok régi épület és emlékmű állt ott, kicsit kormosak, de azért elég mutatósak. És a sok szép épület között látszott a lebombázott házak törmeléke, amit nem takarítottak el. (Volt, amit még 1963-ban is ugyanott találtam, amikor elhagytam Liverpoolt). Amikor vásárolni ment az ember, sokszor láthatott ezeknél a romoknál összeverődött tömeget. Az emberek azt nézték, hogyan ad valaki „műsort” csak úgy, például hogy miképpen próbál meg kiszabadulni egy zsákból. Egész sokan próbálkoztak meg hasonlóval, mert valóságos Houdini – őrülel volt akkoriban.

A várost széltében – hosszában behálózták a villamosvonalak, odafönn a magasban meg a vezetékek. Mindenhová villamossal jártunk, csak Wirralba mentünk földalattival. Mire biciklim lett, addigra már buszokra cserélték a villamosokat, fölszedték a síneket, és leaszfaltozták a helyüket.

Emlékszem, amikor anyám szombatonként magával vitt bevásárolni. Meg elvonszolt mindenféle ismerős öregasszonyokhoz is, akiket muszáj volt meglátogatnia. Persze lehet, hogy nem is voltak olyan veszélyesen öregek, de gyerekkorában az ember minden felnőttet sokkal vénebbnek lát, mint amilyen valójában.

A városban működtek híradómozik is – kis, ideiglenes épületekben —, ahol rajzfilmeket vetítettek, és a Pathé híradóját. Nagyfilmet soha, és egy műsor csak ötven percig tartott. Az ember megtehette, hogy elment bevásárolni, aztán amikor elfáradt, beült a moziba néhány rajzfilmre, majd folytatta a vásárlást.

Kiscserkész is voltam egy katolikus templom csapatában, a templomot Páduai Szent Antalnak hívták – még jó, hogy nem az Alitaliával kellett repülni odáig. (Tudják, hogy az Ali Tálja tulajdonképpen arab cég?) Házi feladatként otthon is kellett cserkésznünk egy kicsit.

Egyébként anyám elment néha templomba, főleg a nagyobb ünnepeken, például húsvétkor meg karácsonykor, és ilyenkor engem is magával vitt. Tizenegy évesen áldoztam is, de a többiből kimaradtam, mert kiköltöztünk Speke – be.

Nem szerettem iskolába járni. Egy darabig óvodás is voltam, amit igazán utáltam. Onnan csak három dologra emlékszem; a káposztaszagra, az egyik kiscsaj göndör, szőke hajára, meg egy játékházikóra az egyik sarokban.

Aztán jött a Dovedale elemi iskola. Az nem volt olyan rossz, mert sokat sportolhattunk. Azt hiszem, elég jól futottam, és szerettem focizni is. Erről a játékról egyébként minden kölyök azt hiszi, hogy nagyon ért hozzá, pedig valójában a legtöbben tehetségtelenek. John is a Dovedale – be járt, de nem ismertük egymást, hiszen amikor én elsős voltam, ő már végzős.

Még a Dovedale – be jártam, amikor Speke – be költöztünk, az Upton Green 25 – be. Ott épültek akkoriban új, fürdőszobás, alacsony lakbérű tanácsi házak. Már évek óta vártunk egy ilyenre, mire a várólista élére kerültünk és végre beköltözhettünk.

Speke külváros, messzire esik a dokkoktól. Háromnegyed órát kellett buszoznom odáig. Widnesnél és Runcornnál, ahol a Mersey elkeskenyedik, gyárakat építettek a negyvenes években, a Bryant és May gyufagyárat, meg az Evans Gyógyszerészetit. A Dunlop lerakata a spekc – i repülőtér mellett volt. Állt ott egy szép Tudor – stílusú épület is, a Speke Hall.

Kőhajításnyira volt tőlünk Widnes. Én Ogletbe jártam le, a folyópartra, ahol apálykor mérföldeket húzódott vissza a folyó, és ilyenkor motorozni lehetett a medrében. Órákig el tudtam bóklászni a Mersey iszapdombjain, a szántóföldeken vagy a ligetekben, – nagyon szerettem csavarogni.

Emlékszem, volt néhány ciki helyzet, miután Speke – be költöztünk. Sok olyan nő lakott ezen a helyen, akit faképnél hagyott a férje, másoknak meg tízpercenként született újabb gyerekük. Néhány férfi meg csak tekergeti arrafelé, és be – betért a házakba, gondolom azért, hogy megdugja a magányos nőket. Emlékszem, egyszer az anyám is nyakon öntött egy jó vödör vízzel egy ilyen kóbor pasast, aki rettenetesen káromkodott valamiért az ajtónál. Aztán még többször is el kellett hajtania ilyen fazonokat.

Járták a környéket papok is azért, hogy adományokat gyűjtsenek. Mi nem is lehettünk annyira szakadtak, mint egyesek, mert volt, aki ilyenkor leoltotta a villanyt, és kikapcsolta a rádiót, hogy azt a látszatot keltse, mintha nem lenne otthon. Apám mindig öt shillinget adott a papnak, ami egész szép volt tőle, mert úgy hét és fél fontot keresett hetente, Abból az időből nem emlékszem munkanélküliekre, de talán csak azért, mert még túl kicsi voltam. Olyan fiatalon az embert még nem érdekli a politika, csak a maga dolgai.

Az adományokból aztán egy jó nagy templom épült (előtte egy ideiglenes faépületben folytak a szertartások). A templom körül ott álltak a keresztút stációi, el is gondolkoztam rajta, hogy miről is szól ez az egész. Odáig még értettem a dolgot, hogy Krisztus viszi a keresztjét, az emberek meg leköpdösik, de azt nem, hogy mire akarnak ezzel kilyukadni.

Már tizenegy éves koromban éreztem, hogy a vallásban van valami képmutatás. Minden angol lakótelepen az volt a felállás, hogy az egyik sarkon állt a templom, a másikon a kocsma, aztán a férfiak, ha már jól bevedeltek a kocsmában, átmentek a templomba, elmondtak három Üdvözlégyet és egy Miatyánkot, dobtak öt pennyt a tányérba, és ezzel minden el volt boronálva. Mindez nagyon idegen volt tőlem. A templomban csak a színes üvegablakokat szerettem és a Krisztus – képeket, meg a tömjén és a gyertyák illatát, de a dumát nem csíptem. Nem is bérmálkoztam az áldozás után, mert már akkor úgy gondoltam, hogy majd megerősítem később a hitemet, ha akarom.

Onnantól kezdve nem jártam templomba, pedig jöttek ám toborozni rendesen. Kedd esténként megjelent az utcánkban egy srác, aki azt ordítozta, hogy jön a pap, mire mindenki káromkodni kezdett: „A francba.’”, én elbújtam otthon, anyám meg, amikor a pap odaért az ajtónkhoz, cs elkezdte a kenetes dumáját: „Üdvözlöm, Mrs. Harrison, úgy örülök, hogy újra látom, őszintén kívánom, hogy az Úr Jézus…” – két félkoronást nyomott az izzadt tenyerébe, hadd építsenek belőle újabb templomot (vagy újabb kocsmát).

Boldog gyermekkorom volt, sok rokon vett körül. Csak azt vettem zokon, hogy kihagytak az esti bulikból. Éjszakánként felébredtem, kimentem a hálószobából, és láttam, ahogy buliznak, bár ahogy visszagondolok, lehet, hogy csak egy – két nagybátyám volt ott a szüleimmel. (Egyébként nem is egy nagybátyám volt kopasz, talán mert túl sokat

tépték mérgükben a hajukat). Ilyenkor mindig szólt valami zene is, de erre konkrétan nem emlékszem. Valószínűleg a rádiót hallgatták.

Akkoriban a rádiók még elég furcsán működtek, olyan elemekkel, amikben sav volt, és el kellett vinni őket a sarki boltba feltöltetni.

Meghallgattunk mindent, amit a rádióban adtak: az ír tenoristákat, mint Josef Locke, tánczenét, Bing Crosbyt, ilyesmit. Az anyám sokat tekergette a keresőt, aztán néha otthagyta valami arab adón, és azt hallgattuk, amíg el nem ment, akkor aztán gyorsan kerestünk egy másikat.

Emlékszem gyerekkoromból a szüleim lemezeire is, ócska angol dalok voltak, mint például a „Shenanaggy Da”, ami valahogy így hangzott: „Öreg Shenanaggy Da ül, oszt gitározik”, és még ez az ökörség is teljesen összevissza szólt, mert a lemeznek nem volt rendes közepe, és sohasem sikerült pontosan felrakni, ezért ilyen nyolcas volt benne, amint forgott. Meg volt valami észbontó hülyeség a „Tűz, tűz, tűz” – ről egy 78 – as lemez mindkét oldalán, egész sor versszakból állt tüzet imitáló effektusokkal, szirénákkal, a tömeg jajgatásával meg minden, és az A oldal végén a lemez felszólította az embert, hogy „Fordíts meg, még folytatom”, és ha az ember megfordította, jött még húsz ugyanolyan tüzes versszak.

Sosem értettem azokat, akik azt állítják, hogy csak a rockot vagy csak a bluest szeretik. Még Eric Clapton is elismeri, hogy hatott rá a „The Runaway Train Went Over The Hill”. Ahogy már a könyvemben, az „I Me Mine”-ban is elmondtam, a legkorábbi zenei emlékeim közé tartoznak Josh White meg Hoagy Carmichael dalai, sőt, tetszik vagy nem, de még az a zene is hatott ránk, amit utáltunk: a negyvenes – ötvenes évek giccsei, mint az az amerikai szám a vasúti sínekről a ház közepén, vagy az angol dal egy kék és egy rózsaszín fogkefe szerelméről. Ez mind bennem él még ma is, és bármikor előtörhet; talán ez jött ki a Beatles – dalok humorosabb részeinél, például a „Yellow Submarine” közepén.

Azt hinnénk, hogy ha az ember hall valamit, ami nem tetszik neki, akkor az nem hat rá, de hát az ember nemcsak az, amit megeszik, hanem az is, amit lát, szagol, megérint és hall, és a zene az ember olyan mélységeibe is behatol, ahová semmi más, és olyan módon érinti meg, amit szavakkal nem is lehet leírni. Az ember azt gondolná, hogy az egyik fülén be, a másikon meg ki, aztán esetleg évekkel később jön elő váratlanul. Mellesleg azt hiszem, a Beatlesnek jót tett, hogy olyan sokféle zenei hatás ért minket. Meghallgattunk mindent, ami a rádióban szólt, mert akkor a rádió volt a divat.

Idősebbik bátyámnak, Harrynek volt egy hordozható, 45 – ös és 33 – as fordulatszámú lemezjátszója. Tíz lemezt tudott lejátszani magától egymás után, de a bátyámnak csak három lemeze volt, az egyik Glen Millertől. Ezeket mindig gondosan visszatette a borítójukba, és úgy ment el hazulról, hogy nem is sejtette, hogy más is nyúzza őket. De amint kitette a lábát, a másik bátyámmal, Pete – tel azonnal előszedtük a lemezeit.

Meghallgattunk a világon mindent. Az apám még matróz korában hozott egy felhúzható gramofont New Yorkból, fából készült, és kis ajtók voltak rajta, a felsők mögött volt a hangszóró, alulra meg a lemezeket lehetett tenni. A tűket kis fémdobozokban tartották.

Apám vásárolt Amerikában néhány lemezt is, például Jimmie Rodgerstől, aki vasúti fékező volt. Tőle hallottam először countryt, elsősorban a „Waiting For A Train” – t, szerintem az keltette fel az érdeklődésemet a gitározás iránt.

Kedveltem később olyanokat is, mint Big Bill Broonzy, meg egy floridai countryénekes, Slim Whitman, aki nagy slágert csinált a „Rose Marie” című film betétdalaiból. Ott láttam először gitárral a kezében, már nem tudom, fényképen vagy a televízióban. De akkor már erősen benne volt a levegőben, hogy nemsokára divatba jön a gitár.

Éppen elvégeztem a Dovedale elemit, és bekerültem a nagy suliba, a Liverpool Institute – ba, amikor be kellett feküdnöm a kórházba. Tizenkét – tizenhárom éves koromban vesebajom lett. Előzőleg többször is volt mandulagyulladásom, sokat fájt a torkom, és egyszer lehúzódott a vesémre is.

Hat hétig feküdtem az Alder Hey Kórházban, fehérjeszegény diétán tartottak, csak spenótot meg mindenféle borzasztóságot ehettem. Először itt gondoltam arra, milyen jó lenne egy gitár. Hallottam, hogy Raymond Hughes, akit a Dovedale – ből ismertem, eladná a gitárját 3 és fél fontért, ami nekem akkor nem volt kis összeg, de anyám odaadta a gitárra, így aztán elmentem Raymondékhoz, és lebonyolítottuk az üzletet.

Persze nagyon ócska darab volt, de azt hittem, nem lesz vele semmi baj. Aztán amikor láttam, hogy hátul a nyakán van egy csavar, amilyen kíváncsi természetű vagyok, kicsavaroztam, erre lejött az egész nyaka. Nem tudtam rendesen visszarakni, ezért elraktam a szekrénybe úgy, ahogy volt, két darabban. Aztán később Pete bátyám összerakta, de kissé görbe lett a nyaka, és csak egy – két akkordot lehetett lefogni rajta, az érintők pedig állandóan zörögtek.

Apám is gitározott matróz korában. Aztán amikor nem kapott munkát hajón, felhagyott a tengerészélettel és a gitárt is eladta. Amikor elkezdtem játszani, eszébe jutott, hogy van egy barátja, Len Houghton, aki jól tud gitározni. Fölhívta hát, én meg azután eljártam a boltjába csütörtökönként, amikor zárva tartott, és olyankor sok időt töltöttünk együtt. Len legalább két – három órán át foglalkozott velem folyamatosan: új akkordokat mutatott nekem, meg énekelt is, a „Dinah” – ra, a „Sweet Sue” – ra emlékszem, meg ilyen Django Reinhardt – Stephane Grappelli hangulatú dalokra, meg a húszas – harmincas évek számaira, mint a „Whispering”.

Ekkorra már megismerkedtem Paul McCartneyval a buszon, az iskolából hazafelé menet. Akkoriban a busz még nem ment el egészen a mi lakótelepünkig, így aztán még jó húsz percet kellett gyalogolnom hazáig. A mázlista Paul viszont a Western Avenue – n lakott, nagyon közel a buszmegállóhoz. Nem messze volt oda Halewood, ahol sokat játszottunk a mezőn. Arrafelé kis tavak is voltak, durbincsokkal. Mostanra egy hatalmas, otromba Ford – gyárat építettek arra a helyre, az foglalja el az egész területet.

Szóval egy buszon utaztunk Paullal, mindketten a Liverpool Institute egyenruhájában. Amikor kiderült, hogy ő trombitál, én meg gitározom, összehaverkodtunk. Én lehettem tizenhárom éves, ő meg ugye tizennégy, merthogy már akkor is kilenc hónappal idősebb volt nálam (olyan furcsa, hogy ennyi idő után még mindig ugyanannyival idősebb!).

Tinikoromban hallottam először Fats Dominótól az „I’m In Love Again” – t. Azt hiszem, ez volt az első rockszám életemben. Még iskolás koromban hallottam a „Whispering Bells” – t is a Del – Vikingstől, abban a gitárjátékra emlékszem. És aztán jött a „Heartbreak Hotel”. A rádióból szólt valahol, és egy életre befészkelte magát az agyamba. Elvis, Little Richard és Buddy Holly erősen hatott ránk, és máig az ő rock and rolljukat szeretem a legjobban.

A popzene nagyon vegyes felvágott volt akkoriban. Zenéltek nagy sztárok is, mint Fats Domino, a Coasters és Elvis, de a legtöbb előadónak csak egy – két számát ismerte az ember, meg legfeljebb a képét látta egy poplapban. Hallgattunk brit művészeket is, mint Tommy Steele, az első angol popsztár, később meg Cliff Richard, aztán Larry Parnes felfedezettjei: Billy Fury, Marty Wilde és a többiek. Feledhetetlenül izgalmas volt, amikor a rock bejött, mert akkor láttunk először rózsaszín zakót, fekete inget, Fender Stratocastert, meg egyáltalán elektromos gitárt.

Az is izgalmas volt, amikor valaki fellépett a Liverpool Empire-ban, és hangszóróval játszott. Szinte mindegy is volt, hogy mit. Nem úgy ment, mint mostanában, hogy az ember mindenből kiválaszthatja a saját ízlésének megfelelőt, szó sem volt semmiféle választékról, hanem mindenből csak az volt, amit éppen kínáltak.

Ahogyan akkoriban mondták az emberek: „ez van, ezt kell szeretni”. Mi meg minden élményre éhesek voltunk. Akármilyen filmet játszottak is, mi megnéztük. Akármilyen lemez szólt, meghallgattuk, mert nem volt másik. Mindez csak pár évvel történt a jegyrendszer után. Cukorhoz se volt könnyít hozzájutni, nemhogy rocklemezekhez.

Emlékszem, egyszer összegyűlt annyi pénzem, hogy megvehessem a „Rock Around The Clock” – ot Bill Haley-től, és megkértem valakit a családból, hogy vegye meg nekem. Már alig vártam, hogy a kezembe vehessem, erre hazajönnek azzal, hogy a Bill Haley éppen elfogyott, de hoztak helyette másikat, a Deep River Boys egyik lemezét. Ez nem lehet igaz — gondoltam magamban, mert akkor fordult velem elő első ízben, hogy egy lemezt nem sikerült megszereznem, és akkor tanultam meg egy életre, hogy nem szabad kiábrándítani azt, aki számít rád.

Nem láthattam Buddy Hollyt, amikor fellépett Angliában, csak a tévé adta a műsorát a londoni Palladiumból. Amikor meg Bill Haley lépett fel Liverpoolban, nem volt pénzem a jegyre. Tizenöt shillingbe került, ami túl sok volt egy diáknak. Nem is tudom, Paul honnan szerzett ennyi pénzt, merthogy ő ott volt a Haley – koncerten. 1956-ban viszont láttam az Empire-ban Lonnie Donegant, aztán a Danny and the Juniorsot, és a Crew Cuts – ot (ők előadták az „Earth Angel” – t meg a Penguins számát, a „Sh – Boom” – ot is).

Végül egész sok koncertre eljutottam, a legjobb Eddie Cochrané volt. Ez már jó pár évvel később történt. Egy angol banda kísérte. Ma is látom magam előtt: fekete bőrdzsekit viselt, fekete bőrnadrágot és málnavörös inget. A „What’d Say” – jel kezdte a műsort, és amikor felment a függöny, ő háttal állt a hallgatóságnak, és úgy játszotta a riffet. Aztán figyeltem az ujjait. Persze a Gretsch gitárja volt nála, ami a képeken is, fekete Gibson pick – uppal és Bigsby tremolóval. Narancsszín Chet Atkins 6120 – as volt, amilyenen én is játszottam később Carl Perkins portréfilmjében, a „G” jellel a fáján. Eddie – ből leginkább az maradt meg bennem, milyen remekül gitározott. Nemcsak a saját dalai – a „Summertime Blues”, a „C’mon Everybody” meg a „Twenty Flight Rock” – tetszettek, hanem az is, ahogyan mások számait előadta, például Ray Charles „Hallelujah I Love Her So” – ját.

Emlékszem egy klassz közjátékra két szám között. Eddie ott állt a mikrofonnál, és amikor megszólalt, beletúrt a hajába és hátrasimította, mire a nézőtéren egy lány felsikoltott: „Ő, Eddie!”. Ő meg válaszul belemormogta a mikrofonba, hogy „Szia, édes”. Na, gondoltam magamban, ez a rock and roll!

És persze Eddie magával hozta Amerikából a harmadik húr nagy szakmai titkát is. De én ezt csak évekkel később tudtam meg Joe Browntól, aki együtt turnézott Eddie -vel. Arról van szó, hogy amikor a korai Beatles – felvételeket hallgatom, mindig feltűnik, hogy a harmadik húron fogott hangok mintha szétesnének háromfelé. Ha én is lazára hangoltam volna a harmadik húrt, akkor másképpen szólt volna, de nem voltam annyira rafinált, hogy magamtól rájöjjek: jobban járok, ha a harmadik húr helyére is másodikat teszek, hogy lazábbra hangolhassam. Eddie már tudta ezt, vagy éppen ő jött rá.

Kis tizenéves voltam még, amikora skiffle divatba jött. Az a helyzet, hogy Lonnie Donegan sokkal jobban hatott a brit rockegyüttesekre, mint amennyit elismertek belőle.

Az ötvenes évek végén gyakorlatilag még ő volt az egyetlen gitáros. Nagy sikere volt, igen jó hangja, rengeteg energiája és jó számai, tökös feldolgozások.

Kedveltem őt, sőt a példaképemnek tartottam. Mindenki az ő hatására vett gitárt a kezébe, és alapított skiffle – együttest. A skiffle a blues – ból nőtt ki, de ahogy előadták, az nekünk, liverpooli fehéreknek sem volt megvalósíthatatlan. Nem kellett hozzá sok pénz, csak egy mosólap, egy teásláda, némi húr, egy seprűnyél meg egy 3 és fél fontos gitár. A skiffle – lel könnyű volt elkezdeni a zenélést, mert a legtöbb dalhoz elég volt két, maximum három akkord. Ettől még lehettek nagy számok, mint például a „Midnight Special”, a „Wabash Cannonball”, a „Rock Island Line” meg számos hasonló dal, ami a fekete rabszolgák élményeiről szólt.

Így aztán mindenki skiffle-bandát alakított, és bár a legtöbb feloszlott, azokból, amelyek mégis megmaradtak, lettek a hatvanas évek

rockegyüttesei. Ez bizonyos értelemben folklór volt. Emlékszem, nagyon tetszett nekünk például az Eddie Clayton banda, ahol Ringo is játszott egy darabig. Kicsit később én is alakítottam egy skiffle-bandát The Rebels néven Arthur Kelly -vel meg a bátyámmal, aki elcsórt egy gitárt valakinek a garázsából. De csak egyetlenegy fellépésünk volt a British Legion Clubban.

Tizenhárom – tizennégy éves koromban, amikor az utolsó padban ültem az iskolában, mindenféle gitárokat rajzolgattam. Csak a gitár érdekelt, még csinálni is akartam egyet magamnak, ami elég vakmerő vállalkozás volt. Az ember tudatlanságában bármilyen ökörséget képes elkövetni. Csak egy évig tanultam asztalosságot a suliban, de valami kevés ragadt rám belőle. Persze csak olyan egyszerű dolgokat gyakoroltunk, mint a fecskefarkkötés. Nyilván olvastam valahol, hogyan kell gitárt készíteni, mert azt nem hinném, hogy én magam találtam volna ki.

Szereztem valahonnan tripla falemezt. Lerajzoltam a gitár alakját, aztán kivágtam a lemezből. Olyasmi volt, mint a Les Paul gitárja, de voltak rajta „f” alakú lyukak is, mint az Eddie Cochranén. Üregesre csináltam, és a belsejéből kis négyszögeket vágtam ki, aztán faszeget tettem a lyukakba, hogy összetartsák. A szélein beáztattam és meghajlítottam, de így is elég durva tákolmány volt, és a ragasztásoknál kissé megcsomósodott. A legnagyobb hibát azonban a nyakánál követtem el, ugyanis nem volt elég anyagom, hogy egy darabból csináljam meg. így aztán kettőből raktam össze: az egyik tartott a nyeregig, és külön volt a fej. Mindkettőbe véstem egy – egy lyukat, és a két darabra rácsavaroztam egy alumíniumlemezt, hogy az tartsa össze. Aztán megvettem és rászereltem a hozzá való fémalkatrészeket, föltettem a húrokat, kivágtam az „f” – lyukakat, és még le is lakkoztam az egészet szép barnára; mindez irtó sok időt vett igénybe. Aztán, amikor föl akartam hangolni, fogta magát, és szétesett. Bevágtam a kamrába, és feléje se néztem többet.

Az első rendes gitárom a Hofner President volt. Ebben rendesen ott voltak a nagy f – lyukak, mint a nagy Super Gibsonokon. Órákig játszottam rajta, késő éjszakáig, és próbáltam magamtól tanulni. Igen, nem annyira gyakorlásnak tekintettem a dolgot, mint inkább tanulásnak. Igazából semmi más nem is érdekelt. Mindig, amikor új húrokat vettem, nemcsak leszedtem a régieket, hanem meg is tisztítottam és ki is fényeztem a gitárt, hogy makulátlanul nézzen ki.

Még az elején vettem egy gitáros kézikönyvet, amiben leírták, hogyan kell lefogni néhány akkordot. Paulnak is megmutattam ezt a könyvet, amikor megismerkedtünk, bár ő akkor még trombitált. Próbáltuk a füzetből elsajátítani a gyakoribb akkordokat, például a C – és az F – dúrt, meg a G7 – est. Csakhogy a könyvben a C-nél meg az F-nél is csak az első két ujj helyét rajzolták meg, így aztán ezeket később újra meg kellett tanulnunk.

Emlékszem arra, amikor fölfedeztük az inverziókat, vagyis hogy a gitár nyakának a közelében egy – egy akkorddal följebb lehet menni, ha az ember eggyel elcsúsztatja mindegyik ujját. Nagy dolog volt, hogy erre magunktól jöttünk rá. Aztán amikor nem sokkal később kaptam ajándékba egy Chat Atkins – albumot, megpróbáltam a dallamokat transzponálni másik hangnembe is.

Sosem voltam nagyon technikás gitáros, valaki mindig jobb volt nálam. Ott volt például az egyik iskolatársunk, Colin Manley, aki végül a Remo Four együttesben kötött ki, – na, ő tudta utánozni Chet Atkins – t, és tudott egyszerre két dallamot játszani. Nekem az ilyesmit sosem volt türelmem megtanulni. A jó ég tudja, hogyan lett belőlem mégis valaki ezzel a lustasággal. Igaz, gyakorolgattam én kölyökkoromban, csak hát messze nem annyit, amennyit lehetett volna.

Az első barátnőm Rory Storm húga, Iris Caldwell volt. Nagyon kedves lány volt, és pamut melltartót hordott. (Ő valószínűleg nem is tartotta magát a csajomnak, az ilyesmi ebben a korban még olyan bizonytalan: az embernek megtetszik valaki, aztán máris úgy gondol rá, hogy „a csajom”.) Szóval Roryt előbb ismertem meg, mint a Beatle – eket. Néhányszor randiztam Irisszal, meg el is mentem hozzájuk. Emlékszem, volt egy pincéjük, ahol kávézót akartak berendezni; az ötvenes években az volt a nagy divat. Rory igazi sportember volt akkoriban. Emlékszem, néha futva érkezett a kapuhoz, izzadtan és zihálva, és a stopperóráját nézte, merthogy mérte az idejét.

Roryt eredetileg Alan Caldwellnek hívták, a papáját pedig Ernie Caldwellnek. Igen klassz család volt, mindannyian nagyon barátságosak. Később, miután visszatértünk Hamburgból, és sokat turnéztunk Liverpoolban meg Észak – Angliában, gyakran gyűltünk össze Roryéknál egy – egy fellépés után. Rory mamája, Vi megállás nélkül főzte a teát és készítette a pirítóst.

Ernie másodállásban portásként dolgozott a Broad Green Kórházban. Sokszor énekelgetett a betegeknek. Eredetileg ablakpucoló volt. Igazán rendes embernek ismertem, egyszerű, nyugodt, jámbor férfinak. Ő nem vett részt az éjszakai murikban, mindig korán lefeküdt, amiért ugrattuk is sokat, de vigyáztunk, hogy ne bántsuk meg soha. Amikor meghalt, mi már befutottunk, és elköltöztünk Liverpoolból. Az igazán szomorú az volt, hogy Ernie halála után Vi és Rory is öngyilkos lett. Iris viszont feleségül ment Shane Fentonhoz, aki később Alvin Stardust néven vált ismertté.

Egyszer rászántunk magunkat Paullal, hogy elmegyünk autóstoppolni. Ma már senkinek sem jutna eszébe ilyesmi, először is, mert bizonyára kifosztanák még a Mersey – alagútban, meg különben is már mindenkinek van autója, és emiatt úgyis csak lépésben lehet haladni. De akkor még csak az volt a kérdés, hová stoppoljunk, és végül a devoni Exmouth mellett döntöttünk, ahová már néhányszor ellátogattam a családommal.

Csak kevés pénzt vittünk magunkkal, és panziókban aludtunk. Egyszer, amikor sötétedéskor érkeztünk meg egy városba, megkérdeztük az első szembejövő nőt az utcán, nem tud – e valami szállást, mire azt válaszolta, hogy éppen nincs otthon a fia, elalhatunk a szobájában. Úgy látszik, megesett rajtunk a szíve, ami komoly hiba volt: Nem kellett volna befogadnia, mert aztán összevertük, megkötöztük és kiraboltuk – no persze ez csak tréfa. Szóval ott alhattunk, és másnap még reggelit is kaptunk. Nagyon kedves nő volt.

Eljutottunk délre, a tengerpartra, és haladtunk tovább Exmouth felé. Egy pubban megismerkedtünk egy részeg pasassal, aki Oxo Whitney – ként mutatkozott be. John később felhasználta ezt a nevet a Sherlock Holmes – paródiájában (a magyar fordításban „Zokszó Whitney” lett belőle – a ford.).

John valósággal gyűjtötte az ilyen poénokat, és nagyon sok, amit beépített a műveibe, valaki másnak a sztorijából származott. No, aztán amikor megérkeztünk Paigntonba, már nagyon kevés pénzünk volt, viszont volt egy kis borszeszes ételmelegítőnk. Vettünk valamit a fűszeresnél, mondjuk dobozos milánói vagy bolognai spagettit, és az égő fölé tartva melegítettük meg. Ezen éltünk.

Paigntonba már olyan szegényen érkeztünk, hogy az első éjszakát a tengerparton töltöttük. Valahol felcsíptünk közben két csajt is, akik egy darabig melegen tartottak minket, de aztán nagyon hideg és nyirkos lett ott a parton, és jó volt reggel elindulni. Elstoppoltunk Észak – Devonba, majd komppal átmentünk Dél – Walesbe, mert Butlinsba akartunk utazni.

Chepstowban az az ötletünk támadt, hogy menjünk be egy rendőrőrsre azzal a kéréssel, hadd aludjunk az egyik cellában. Elzavartak, hogy menjünk inkább a stadionba, és aludjunk a lelátón, az őrnek pedig mondjuk azt, hogy a rendőrök megengedték. Így is történt, de a stadionban kemény volt a pad, ráadásul piszok hideg éjszaka volt. Ahogy mentünk tovább észak felé Walesben, egyszer fölvett egy olyan teherautó, amiben nem volt utasülés, így aztán én a motorházon ültem, Paul meg az akkumulátoron. Egyszer aztán ordítva felugrik: a farmernadrágjának a hátsó zsebe cipzáras volt, és a cipzár elkezdte vezetni az áramot, úgyhogy Paulnak egy darabig cipzár alakú égési seb látszott a seggén.

Amikor aztán végre eljutottunk a Butlins táborba, ahová igyekeztünk, nem tudtunk csak úgy egyszerűen bemenni, mert úgy őrizték, akár egy fogolytábort. Drótkerítéssel vették körül, nehogy az üdülők kijuthassanak onnan, a kívülállók meg nehogy bemehessenek. De hiábavaló volt minden óvintézkedés, mi végül csak beszöktünk. (Egyébként Ringo ott kezdett el dobolni.)

Paulék elköltöztek Speke – ből az allertoni Forthlin Roadra, ami közel esett a Menlove Avenue – hoz, ahol John élt. Paul addigra rájött, hogy trombitával a szájában nem énekelhet, így aztán elhatározta, hogy szerez egy gitárt. Addigra már játszottunk együtt, és az iskolában is gyakran dumáltunk, így aztán az elköltözésük után is tartottuk a kapcsolatot. Elég közel lakott ahhoz, hogy biciklivel eljuthassak odáig. Húszperces út volt. El is csodálkoztam, amikor mostanában autóval jártam arra, hogy ami akkor mérföldeknek tűnt, az kocsival csak három – négy perc.

Pault a Liverpool Institute egyik diákja, Ivan Vaughan mutatta be Johnnak. Johnnak akkor már híre volt az iskolában, és ezt tudta is magáról. Én csak később ismerkedtem meg vele – már azt sem tudom, hogy hol – , amikor a Quarry Menbe hívtak. John akkor már főiskolás volt. Nem emlékszem pontosan, mi volt az első benyomásom róla, de gondolom, általában jó. Akkor csak az érdekelt, hogy bejuthassak egy bandába. És ha az ember megismerkedik egy másik zenésszel, elég hamar kijönnek egymással.

Johnt még az anyja tanította meg néhány akkordra. Olcsó gitárja volt, olyan kerek lyukkal a közepén, és csak négy húrral. John akkor még azt sem tudta, hogy egy rendes gitárnak hat húrja van. Nem is gitár – , hanem bendzsóakkordokat fogott. Meg is kérdeztem tőle, hogy mi a fenét csinál. Azt hitte, úgy kell. Ezért aztán megtanítottuk a rendes akkordokra, az E – meg az A – dúrra és így tovább, és rávettük, hogy rendesen húrozza fel a gitárját.

A Quarry Menben zenéltek olyanok is, akik nem sok vizet zavartak, így aztán azt mondtam, hogy akkor csatlakozom, ha tőlük megszabadulnak. Nigel Whalley például teásdobozon játszott, és talán egy hétig volt a bandában, meg ott volt Iván is, és valami Griff, aki gitározott, de ezek jöttek – mentek, és végül jó időre csak hárman maradtunk Johnnal és Paullal. Felléptünk néhány esküvői és egyéb mulatságon, például Harry bátyám lagziján, ahol mindhárman alaposan berúgtunk. Egyszer eljutottunk a Cavernbe is, de ott akkor még a jazz ment, minket meg ki akartak rúgni, mert rockot játszottunk.

John gyakran ellátogatott hozzánk. Anyám nagy zenerajongó volt, és örült, hogy én is zenével foglalkozom. Ó vette nekem a gitárt is, és szívesen látta a barátaimat. John meg inkább tartózkodott nálunk, mint otthon a Mimi nénjénél, akit eléggé vaskalaposnak tartottunk. John akkor már röstellte kissé Mimit, és eléggé csúnyán viselkedett vele, gyakran veszekedtek.

Egyszer, nem sokkal a megismerkedésünk után, én is elmentem hozzájuk. Még az Institute – ba jártam, és meglehetősen kisfiús képem volt. Mindketten megpróbáltunk huligánosan kinézni, és nekem nyilván sikerült is, mert nem nyertem meg Mimi tetszését. Azzal fogadta Johnt, hogy minek vitt oda engem, meg hogy micsoda fazon vagyok. John meg csak annyit felelt, hogy – Hallgass már, Mary, fogd már be! Ezért szoktunk rá, hogy inkább ő járt hozzánk, és anyámtól kaptunk néha egy kis whiskyt is.

Kezdtem egyénien értelmezni az iskolai egyenruhát. A bátyámtól örökölt holmik között volt egy kockás zakó, amit feketére festettem, hogy emlékeztessen az iskolaira. De a festés nem sikerült tökéletesen, ezért még látszott rajta a kockás minta. Aztán vettem a Lime Streeten egy dögös inget, elöl fehér pliszékkel, a sarkukban fekete hímzéssel. Johntól kaptam egy mellényt, ami korábban Twitchyé, vagyis a mamája élettársáé volt, és eredetileg egy szmokinghoz tartozhatott. Megkaptam a hozzá való palakék csőnadrágot is, és azt is feketére festettem. A bátyámtól meg örököltem fekete lakkcipőt.

Mimi néni sógora volt az angoltanárunk. Enyhén szólva egy kicsit nőiesen nézett ki és mindig egy selyem zsebkendő türemkedett ki a felső zsebéből. Állandóan kifiguráztuk a modorosságáért, és „Buzi Smith” volt a gúnyneve. Na, ő mindig kiszúrta a lakkcipőmet. Azt mondta, nem osztályterembe való, és a sarokba állított.

Kockázatos volt ám ilyen szerkóban járni, és évekig attól tartottam, hogy még kirúgnak miatta. Akkoriban vazelint kentünk a hajunkra, hogy olyan fényes legyen, mint az amerikai rockereké. Viszont sapkát és egyennyakkendőt is kellett hordanunk, meg az iskola jelvényét, hát azt én nem tűztem föl, csak a toliam szárával erősítettem a zsebem fölé, hogy könnyen elrakhassam vagy föltehessem, ahogy a helyzet kívánja.

Paullal sokat lógtunk az iskolából, és igyekeztünk úgy tenni, mintha nem is lennénk gimnazisták. Az estéket Johnnal töltöttük. De még a tanítási napokon is ellógtunk ebédszünetben (az iskolából kimenni csak pápai áldással lehetett volna). Mi kiszaladtunk, az első sarkon túl megszabadultunk az egyenruha eltávolítható darabjaitól, aztán bementünk a szomszédos főiskolára, ahová John járt.

Ott irtó laza volt a légkör. Mindenki cigizett, és tojásos krumplit ettek, nálunk a menzán meg még a vacak – káposzta volt a menü. És persze voltak a főiskolán dögös tyúkok is. Mai szemmel nézve nem volt ebben semmi különös, de a mi hátterünkkel oltárinak tűnt. Ott mi is nyugodtan rágyújthattunk, nem cseszegetett érte senki. John jó haverként viselkedett, bár mindig ideges volt kissé a társaságunkban, mert túl fiatalnak néztünk ki, és félt, hogy lebukunk. Én olyan tizenöt éves lehettem akkor.

Emlékszem, John előtt akkor lett némi tekintélyem, amikor letámadtam egy pipit a főiskoláról. Afféle Brigitte Bardot – típus volt, és a szőke haját lófarokban hordta. Egyszer aztán összetalálkoztam vele egy bulin, ami a Queen’s Drive – on volt, a Muirhead Avenue közelében, Les Stewartnál, akinek a bandájában szimultán játszottam akkoriban, hiszen igazán nem volt sok fellépésünk, az a pár font meg jól jött, szóval ott volt Lesnél ez a csaj is a bulin, és én átöleltem és lesmároltam. Amikor ezt John megtudta, kezdett más szemmel nézni rám.

Les nemcsak gitározni, hanem bendzsózni és mandolinozni is tudott. Vele egy hentcsboltban dolgozó srác révén ismerkedtem meg. Szombatonként én is ennek a boltnak dolgoztam mint kifutófiú, és kiderült, hogy annak a srácnak van egy Dobro gitárja (nála láttam ilyet először), és ismeri Lest, aki ügyesen játszott Bog Bill Broonzyt meg Woody Guthrie – t, vagyis inkább vidéki bluest meg bluegrasst, mint rockot.

Néhány bulin felléptem az ő bandájával is, már nem is emlékszem a nevére. Éppen velük játszottam a West Derby – i Hayman’s Greenben, amikor hallottam, hogy az utca 8 – as számú házában új klubot rendeznek be: már akkor megnéztem magamnak a pincét, ahol később a Casbah működött.

Ekkor ismerkedtem meg Pete Besttel. Néhány hónappal később jutott az eszembe, hogy van saját dobfelszerelése, és megkerestem, nem tartana – e velünk Hamburgba.

Paul és én úgy ismerkedtünk meg Stuart Sutcliffe – fal, hogy ő is John főiskolájára járt. Sovány, szemüveges, művészkülsejű srác volt Van Gogh – szakállal, és egész jól tudott festeni, legalábbis John nagyon komálta a képeit.

Stuart meg azt csípte Johnban, hogy olyan vagány, és tud gitározni. Stuart igazi lezser srácnak számított. Irtó jól nézett ki, a személyiségének erős kisugárzása volt, és ráadásul még barátságos is: soha nem beszélt velem meg Paullal félvállról, mint John, csupán azért, mert mi még csak gimnazisták voltunk. Eljárt a fellépéseinkre, tulajdonképpen ő lett az egyik első rajongónk, és szervezett is néhány bulit, ahol játszhattunk, akkor még többnyire csak mi hárman.

John megpróbálta rávenni a diákszövetséget, hogy vegyen nekünk komplett felszerelést, de végül csak egy erősítőt tudott elintézni, az is a főiskolán maradt, így néha ott is játszottunk, de hogy fellépésünk is volt – e ott, vagy csak próbáltunk, arra már nem emlékszem pontosan.

Az első egész éjszakás bulim a főiskola kollégiumában volt. Eleve ilyen hosszúra terveztük, mert mindenkinek vinnie kellett egy üveg bort, meg reggelire egy tojást. Vettünk is valami lőrét, és megérkezéskor beraktuk a tojásainkat a hűtőbe. Az egész buliban az volt a legjobb (és szerintem ebben Paul és John is egyetértene velem), hogy valakinél megvolt egy 45 – ös lemez két oldalán Ray Charles „What I’d Say” – e. Az ment egész este, úgy nyolc – tíz órán keresztül. Egyike volt a legjobb lemezeknek, amiket életemben hallottam.

Másnap reggel hánynom kellett. Emlékszem, ott volt Johnnal Cynthia is, és azt mondtam neki részegen: – Bár nekem is lenne egy ilyen csajom, mint te!

Pantomim – napnak hívták Liverpoolban azt, amikor az egyetemisták és főiskolások pénzt gyűjtöttek. Mindenki jelmezbe öltözött és kimázolta magát, mint a pantomimesek, és minden szabad volt nekik ezen a napon: ingyen utazhattak a buszon, csörgették a pénzgyűjtő bádogdobozokat, bementek a boltokba is, és nagy hajcihőt csaptak az egész városban. Paul meg én nem jártunk a főiskolára, de úgy gondoltuk, ez jó balhé lesz, elmentünk hát a Gambier Terrace – re, ahol John és Stuart lakott, mi is beöltöztünk, és csatlakoztunk a gyűjtőkhöz. Johnnál és Stuartnál volt néhány fölös doboz, és egyet – egyet mi is kaptunk. Néhány óráig gyűjtöttünk, aztán visszamentünk a Gambier Terrace – ra, felnyitottuk a dobozokat, és kivettük az összes pénzt. Volt összesen vagy négy shilling, pennykben.

Aztán otthagytam az iskolát, de sokáig nem álltam munkába. Hónapok teltek el, a szünidőnek rég vége volt, mindenki más tanult tovább, vagy elhelyezkedett valahol, én meg az apámtól kapott kölcsönökből éltem, mert csak az volt a fontos, hogy bennmaradjak a csapatban. De az azért nagyon ciki volt, amikor apa megkérdezte, nem akarnék – e mégis el –

Namármost apának sosem volt semmi képesítése, de azt akarta, hogy mindhárom fia valami szakmát tanuljon. Az idősebbik bátyámból technikus lett, a kisebbikből hegesztő. Ezért aztán apa úgy okoskodott, hogy ha énbelőlem meg elektrotechnikust faragnának, akkor nyithatnánk akár egy családi autószerelő – műhelyt is. Amikor aztán karácsonyra vett nekem egy szerszámkészletet, láttam, tényleg nagyon a fejébe vette ezt az elektro – dolgot, pedig semmi kedvem sem volt az egészhez.

Apa elzavart egy felvételi vizsgára a Liverpool Corporationhoz, de csúfosan megbuktam. Nem szándékosan – egyszerűen alkalmatlan voltam, és kész. Lila gőzöm sem volt a matekról. Az egész csak azért volt ciki, mert erre a vizsgára köztudottan nem a legnagyobb lumenek jelentkeztek. Elmentem hát a munkaközvetítőbe, ahol azt mondták, hogy egy belvárosi boltban kirakatrendezőt keresnek. Gondoltam, az jó lesz, de mire odaértem, már betöltötték az állást. Viszont továbbküldték Peet úrhoz, a karbantartó részleg vezetőjéhez, aki fölvett villanyszerelő – tanoncnak, így végül is teljesülni látszott apám akarata.

Ezzel szemben továbbra is makacsul zenész akartam lenni, de hát erről senki sem adott bizonyítványt. Mégis, amikor felleptünk a fiúkkal, mindannyian éreztük, hogy nekünk ez a főfoglalkozásunk. Nem tudom, miért, talán merő dacból. Valahogy megéreztük hogy egyszer még jóra fordul minden. Azt persze akkor nem is sejtettük, hogy milyen karrier áll még előttünk, és tökéletesen boldoggá tett volna bennünket, ha néha fellépéshez juthattunk volna egy – egy Mecca – táncteremben. Abban az időben álmaink netovábbja egy igazi turné lett volna.

Apámnak volt valami összeköttetése a Liverpooli Közlekedési Klubban a Finch Lane – en, és egyszer elintézett ott egy szombat esti fellépést a Quarry Mennek. Rendes táncterem volt dobogóval, és a közönség táncolt. Apa büszke volt rá, hogy ő intézte el nekünk. Két menetet is le kellett nyomnunk.

Le is játszottuk az első 15 – 20 perces menetet, de aztán jól berúgtunk „fekete bársonyából, ami akkor nagyon divatos ital volt, Guinnessből és almaborból keverték. Én voltam úgy tizenhat éves, akkor Paul ugye tizenhét, John meg tizennyolc, és megittunk együtt vagy öt pinttel. Amikor újrakezdtük a zenélést, azt se tudtuk, hol áll a fejünk, és magunkat legalább annyira felbosszantottuk, mint mindenki mást, így aztán apám röstelkedhetett miattunk.

1959 decemberében részt vettünk Carroll Levis televíziós tehetségkutató| versenyén. Nem tudok róla, hogy végül akár egyetlen tehetséget is felfedezett volna, és nem jelentett semmit, ha valaki megnyerte a versenyt, ami egyébként úgy dőlt el, hogy géppel mérték a taps erősségét.

Az egész arra volt jó, hogy Levis biztosított egy műsort ingyenes fellépőkkel, egy hét múlva megjöhetett a következő néhány gárda.

Ez a fellépésünk Manchesterben volt Johnny and the Moondogs néven, éppen abban a korszakban, amikor Johnnak nem volt gitárja, mert egy ilyen ütésbiztos darab volt neki, ami valahogy mégis szétment, így aztán úgy adtuk elő a „Think It Over” – t, hogy ketten gitároztunk. John meg közöttünk állt, és a vállunkra tett kézzel énekelt. Mi adtuk Paullal a vokált is. Úgy éreztük, jól sikerült a fellépés, de azt már nem vártuk meg, hogy döntött a „tapsométer”, mert el kellett csípnünk az utolsó vonatot Liverpoolba.

 2,109 összes látogatás,  2 mai látogatás