John Lennon önmagáról

MIT IS MONDHATNÉK MÉG EL MAGAMRÓL, AMIT NEM MONDTAK EL AZOK, AKIK NEM HAZUDNAK?

JOHN LENNON

Szemüveges vagyok. 1940. október 9-én születtem, tehát nem az első Beatle – ként. Az Ringo volt, aki 1940. július 7-én született. Viszont ő lett utoljára Beatle – lé, – mi már régen együtt voltunk, amikor ő még nem is sejtette, hogy milyen sorsot tartogat számára a végzet.

Ezen a bolygón, de különösen Nyugaton az emberek kilencven százaléka egy szombat este benyakalt üveg whiskynek köszönheti az életét, mert a szülei nem is akarták. Tíz emberből kilenc a véletlen szülötte, legalábbis én nem ismerek senkit, aki tervszerűen csinált volna gyereket.

Anyám háztartásbeli volt, meg persze énekesnő és komika – no nem hivatásos, de a kocsmában szívesen énekelt. Jó hangja volt, és tudta utánozni Kay Starrt. Egy – vagy kétéves lehettem, amikor dalolgatta nekem azt a dalocskát egy Disney – filmből, hogy „Figyelj csak, akarsz tudni egy titkot, és megígéred, hogy nem árulod el? Nos, ez itt egy csodakút.

A szüleim elváltak, amikor négyéves voltam, én pedig Mimi nagynénémhez költöztem.

Ő magyarázta el nekem, hogy a szüleim már nem szeretik egymást. Soha nem szólt égy rossz szót egyikükre sem. Az apámat hamar elfelejtettem, mintha csak meghalt volna. Anyámmal viszont időnként találkoztam, és sosem hidegültem el tőle. Gyakran gondoltam rá, csak éppen azt nem tudtam sokáig, hogy milyen közel lakunk egymáshoz.

A szüleim elváltak, amikor négyéves voltam, én pedig Mimi nagynénémhez költöztem.

A családom rajtam kívül öt nőből állt, öt erős, okos és szép nővérből. Egyikük volt az én anyám. Olyan volt ő is, mint a többi, csak éppen azt nem tudta, hogyan kell élni. Ő volt a legfiatalabb, és nem tudta, mit kezdjen velem – így kötöttem ki az egyik nénjénél. Fantasztikus nők voltak mind. Lehet, hogy egyszer még írok róluk egy családregényt.

Férfiakat nem is láttam, mindig nők társaságában voltam. De ők sokat beszéltek a férfiakról és az életről általában, és mindig tisztában voltak a dolgokkal, nem úgy, mint a férfiak. Én akkor lettem nőpárti.

A legrosszabb érzés az, ha nem kellesz senkinek, ha rájössz, hogy a szüleidnek nincs ugyanúgy szükségük rád, mint neked órájuk. Gyerekkoromban sokszor kívántam, hogy ez ne így legyen, de a szeretet hiánya egészen belém marta magát.

Sosem kellettem igazán senkinek, ezért lehettem sztár. Ha normális gyerekkorom lett volna, nem tudtam volna végigcsinálni ezt az egészet.

Néha még örültem is neki, hogy árva vagyok, mert a legtöbb barátom családjában nem tűntek igazán emberinek a kapcsolatok, a fejük meg kispolgári gátlásokkal volt tele. Az enyém viszont a saját ötleteimmel: Azzal töltöttem az időmet, hogy magamat szórakoztattam, közben meg kerestem azt, akivel szót érthetnék. De a legtöbb ember valahogy olyan döglött volt, néhányan meg félig döglöttek. Őket meglehetősen könnyű volt szórakoztatni.

A legtöbben sosem szabadulnak meg a szüleiktől, és nem fogják föl, hogy még mindig azok nyomasztják őket, pedig már negyven – meg ötvenévesek. Még mindig nem szabadultak meg a szülői igától. Ettől én egyszer s mindenkorra megmenekültem.

A Penny Lane egy külvárosi környék, ahol a szüleimmel laktam (bár az apám szinte sosem volt otthon, hiszen tengerész volt), meg a nagyapámmal. Az utcánkat Newcastle Roadnak hívták.

Ez az első hely, amelyre emlékszem. A vörös téglás ház utcai szobáját nem laktuk, az mindig el volt függönyözve, és egy lovas kocsi képe függött a falon. A három emeleti hálószoba közül az egyik az utcára nézett, egy meg hátulra, és középen is volt egy pici szoba.

A Penny Lane – ről a nagynénémhez költöztem egy másik külvárosba, Wooltonba, a Menlove Avenue – n egy ikerház egyik felébe, amelyhez kis kert is tartozott. Ott nem szegények laktak, hanem orvosok, ügyvédek meg effélék. Itt én is álvedlettem rendes külvárosi fiúvá, és a társadalmi ranglétrán vagy fél lépcsőfokkal följebb álltam Paulnál, Georgenál és Ringonál, akik mind tanácsi lakásban laktak. Nekünk saját házunk és kertünk volt. Ringo volt közöttünk az egyetlen belvárosi gyerek. Azt hiszem, a lehető legszakadtabb környékről származik, de ez nem érdekli őt, mert ott jobban el tudta tölteni az idejét.

Legelső emlékem egy lidércálom.

Színes, szürrealista álmaim vannak mindig. Tiszta Bosch vagy Dali. Szeretem őket, és minden lefekvéskor már alig várom, hogy álmodjam.

Mióta az eszemet tudom, egyik visszatérő álmom a repülés. Ha veszélybe kerültem, mindig elrepültem. Máig elevenen áll előttem, ahogyan nem szárnycsapásokkal, hanem úszó mozdulatokkal, repülök körbe – körbe valahol a mi házunk, a mi környékünk fölött, de legalábbis valami más ismerős helyen. Amikor rosszat álmodtam, például megtámadott egy óriás ló, vagy valami más álombéli szörnyeteg, mindig elrepültem, mielőtt a helyzet igazán veszélyessé vált volna. Én ezeket az álmokat úgy magyaráztam, hogy a lelkem mélyén szeretnék elmenekülni Liverpoolból.

A legelevenebben talán azokra az álmokra emlékszem, amikor repülőgépen szálltam Liverpool fölött. A gép mindig a házak fölé repült, és egyre magasabban körözött.

Aztán ott volt az a klassz álmom, amikor körülöttem több ezer félkoronás érme volt szétszórva. Meg amikor pénzt találtam régi házakban, és magammal vittem, amennyit csak bírtam. Raktam a zsebembe is, meg zsákokba is, és még a kezemben is szorongattam, de így sem tudtam eleget elvinni. Ez talán azt jelentette, hogy tudat alatt ki akartam emelkedni az emberek közül vagy a nyomorból.

Az ember addig álmodik arról, hogy kijut a kutyaszorítóból, amíg tényleg ki nem jut belőle. Nekem sikerült.

Én pontosan úgy állok hozzá a szülővárosomhoz, mint mások. Bár találkoztam már olyanokkal is, akik nem szeretik a szülőhelyüket, de ők biztosan rosszul érezték magukat ott. Kekem boldog és egészséges gyerekkorom volt Liverpoolban, ezért szeretem is a várost. Ez persze nem akadályoz meg abban, hogy máshol éljek.

Liverpool olyan hely volt, ahová mindig átjöttek az írek, ha éppen elfogyott a krumplijuk, meg ahol a feketéket ottfelejtettek, vagy mi. Ezért aztán sok volt a városban az ír, meg a fekete, de a kínai is.

Liverpool szegény város volt, és nehezen lehetett élni benne. De abban a városban az embereknek van humorérzékük, talán éppen a sok bajuk miatt viccelődnek minduntalan. Ja, és ott mindenki orrhangon beszél, nem tudom, miért, talán mindenki orrpolipot kap az ottani levegőtől.

Liverpool kikötőváros, a második legforgalmasabb Angliában. A múlt században még nálunk, északon csinálták a pénzt. Odagyűltek a pénzemberek, de ott éltek a nyomorultak is. Ezért a déliek – főleg a londoniak – úgy néztek ránk, mint az állatokra. „

Woollonban csak két híres épület volt, az egyik a javítóintézet velünk szemben, a másik meg, a sarkon túl, a Strawberry Field, egy viktoriánus stílusú ház, amit átalakítottak az Üdvhadsereg árvaházává.

Gondolom, azért hívták így, mert a telken valaha epret termesztettek. Gyerekkoromban eljártam az árvaházi kerti mulatságokra a barátaimmal: Ivánnal, Nigellel és Pete – tel. Ott árultuk a palackozott limonádét, és marha jól éreztük magunkat.

Már az óvodában kilógtam a többiek közül, mint később is, egész életemben. Egyáltalán nem arról van szó, hogy „és akkor kipróbálta a füvet és megvilágosodott”, mert sok mindennek egyforma jelentősége volt az életemben. Lewis Carroll meg Oscar Wilde éppúgy hatott rám, mint azok a környékbeli vagány kölykök, akik később börtönben végezték. Már akkor is megvolt velem az a probléma, hogy valami nem stimmelhet nálam, mert mindig olyasmit veszek észre, amit mások nem.

Mindig is szobakukac voltam, mint a zenészek általában. Az ember ledéi alatt szerzi a zenét, és ott is játszik. Még amikor festő akartam lenni, akkor is otthon próbálkoztam, nem a szabadban.

Sok időt töltöttem olvasással. Én sosem unatkoztam otthon, szerettem ott lenni. Azt hiszem, ez azért történt így, mert egy szem gyerek voltam. Ismertem ugyan a féltestvéreimet, de én jobbára egyedül voltam meg a könyveimmel.

Mindig álmodoztam arról, hogy majd művészként élek egy magányos házban, egy mellékút mentén, és csak verseket írok meg festegetek, nyugiban élek, és sétálgatok a fák között.

Imádtam az „Alice Csodaországban” – t, és minden figuráját lerajzoltam magamnak. Írtam verseket is a „Gruffacsór” modorában. Általában amikor elolvastam egy jó könyvet, teljesen beleéltem magamat, az is gyakran előfordult, hogy „továbbírtam” a szívemhez közel álló főhős történetét. Az iskolában is azért akartam mindig bandavezér lenni, hogy a többiekkel eljátszathassam, amit olvastam.

Az elemiben állandóan harcban álltam a többiekkel, és ha valaki erősebb volt nálam, vagy annak látszott, akkor lélektani módszerrel kerekedtem fölébe. Olyan meggyőzően fenyegettem meg, hogy megverem, hogy elhitte: meg is tudnám tenni.

Megfertőztem a többiek gondolkodását azzal, hogy engem nem kötött semmi a szüléimhez. Ebben rejlett az én különleges tehetségem. Sokat sírtam ugyan utánuk, de legalább már akkor megtudtam, milyen az, amikor az ember életét valamilyen hiány tölti ki.

Egyszer meglőttek almalopás közben. Egy barátommal ugyanis lopni jártunk. Meg fölugráltunk a Penny Lane – i villamosok ütközőjére, és mérföldeket utaztunk potyán. Pedig közben borzasztóan féltem, hogy leesem.

A kortársaim között menő voltam, mert már kiskoromban tudtam egy csomó disznó viccet. Ezeket egy környékbeli lánytól hallottam.

Senki sem tanított a szexre, mindent a klotyók faláról tudtam meg. Már nyolcéves koromban tudtam mindent. Akkoriban már mindenki látott disznó képeket, és tudtunk minden perverzitásról. Hiába voltunk még csak gyerekek, nem maradt előttünk titokban semmi. Azt hiszem, ha az emberek bűntudat és képmutatás nélkül gondolkodnának a szexről, akkor végre elfoglalhatná méltó helyét a társadalomban, mint a mindennapi élet velejárója.

Edinburgh régi álmom volt. Imádtam a fesztivált és a Tattoo – t a várban. A legjobbaknak az amerikaiakat tartottam, mert volt bennük svung, no persze csak a skótok után, mert valójában ők voltak a kedvenceim. Lázba tudtak hozni, különösen, amikor kialudt a fény a színpadon, és csak egyetlen dudás játszott.

Már korán kiderült, mennyire muzikális vagyok, és nem tudom, miért nem próbálta meg senki kiaknázni ezt – talán csak azért, mert nem volt rá pénz.

Egyszer egyedül utaztam Edinburghba a nagynénikémhez, és egész úton szájharmonikáztam.

A sofőrnek tetszett a játékom, és megígérte, hogy ha másnap találkozom vele Edinburghban, ad nekem egy csudajó herflit. Teljesen belelkesültem tőle. Volt egy kis harmonikám is, azon is játszottam, csak úgy jobb kézzel, ugyanazt, amit szájharmonikán, például a „Moulin Rouge” – t és a „Greensleevest”.

Nem tudom már, miért kezdtem éppen harmonikázni, biztosan nagyon olcsón jutottam hozzá. Nálunk laktak albérletben diákok, és az egyiknek volt szájharmonikája, és megígérte, hogy vesz nekem egyet, ha másnap reggelre megtanulok rajta egy dalt. Hát én megtanultam neki kettőt is. Ez még nyolc és tizenkét éves korom között történt.

Van egy vizsga Angliában: a „tizenegy plusz”, amit csak tizenegy évesen kell letenni, de már ötéves korától ott lebeg az ember feje fölött. Mindig azt mondták, ha ezen megbukom, nincs semmi esélyem az életben. Így aztán ezen az egyen átmentem, mert eléggé féltem tőle. A sikeres tizenegy pluszom után azt mondta a tanár, hogy most már csinálhatok, amit akarok. Így aztán elkezdtem festeni.

Az új suliban szemügyre vettem a sok száz ismeretlen srácot, és arra gondoltam: „Na, most ezekkel mind meg kell küzdenem”, mármint azután, hogy az elemiben már kivívtam a helyemet. De hát itt volt jó pár igazi nehézfiú. Rögtön az első verekedésben kikaptam. Nem mintha olyan komoly ügy lett volna, csak ordítoztam és káromkodtam egy csomót, aztán gyorsan kaptam egyet a pofámra. Ha az embernek eleredt a vére, akkor már befogadták. Attól kezdve, amikor úgy gondoltam, hogy valaki nagyobbat tudna ütni nálam, azt ajánlottam, hogy inkább birkózzunk.

Azért voltam agresszív, mert népszerű akartam lenni. Én akartam lenni a főnök. Azt akartam, hogy mindenki engedelmeskedjen nekem, és mindenki nevessen a vicceimen, egyszóval ismerjenek el feljebbvalónak. Lehet, hogy az elején megpróbáltam jó fiú lenni, akárcsak az elemiben.

Ott legalább becsületes voltam, mindig megmondtam, ha valamit én követtem el, de aztán rájöttem, hogy ennek nincs semmi értelme, mert így is, úgy is elkaphatják az embert. Ezért már akkor rászoktam a hazudozásra.

Mimi csak egyetlenegyszer vert meg, akkor, amikor pénzt loptam a retiküljéből. Nem először történt ilyesmi, az igazság az, hogy többször vettem ki egy kevés pénzt limonádéra, de úgy látszik, akkor túl sokat emeltem el.

Tizenkét éves koromban úgy gondoltam, hogy alighanem zseni vagyok, csak épp ezt soha senki sem fogja felfedezni. Így okoskodtam: „Vagy zseni vagyok, vagy őrült. De vajon melyik a kettő közül? Őrült mégsem lehetek, mert még nem dugtak diliházba, akkor hát nyilván zseni vagyok.” Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a zseni mindig egy kicsit őrült is. És ha van olyan egyáltalán, hogy zseni, akkor biztos, hogy én az vagyok. És nem igaz, hogy akkor lettem valaki, amikor a Beatles befutott, hanem mindig is ilyen voltam. De zseninek lenni fájdalmas is. Sőt, csupa fájdalom.

Örökké azon morfondíroztam: „Hogyhogy még mindig nem fedeztek fel?” Úgy értem, az iskolában miért nem jött rá senki, hogy én vagyok a legokosabb?

Ha a jellemzésemet nézzük, az is erről szól: „A lelkét is eladná egy jó poénért”, vagy hogy „Csak az álmainak él”.

Diákéveim alatt örökké álmodoztam. Az első húsz évemet valóságos transzban éltem át, különben szörnyen unalmas lett volna.

Olyasmivel bosszantottam a tanáraimat, hogy parodizáltam az egyházi énekeket, vagy csokoládét ettem a közös ima alatt, vagy éppen víz alá nyomtam az úszóoktatómat, meg ehhez hasonlók. Mindig akadt valami ötletem, amin kiakadtak.

Egyik számtantanárom azt írta rólam: „Csúfosan fogja végezni, ha így folytatja tovább.” A legtöbb tanárom utált. Azért mindegyik iskolában akadt egy – egy kivétel: vagy egy művészettörténet, vagy egy nyelv – és irodalomtanár. Amíg rajzolásról vagy írásról volt szó, addig oké voltam, de az az igazság, hogy a matek meg a többi reáltárgy egyáltalán nem ment a fejembe.

Már tizenöt évesen gondoltam arra: „Hát nem lenne óriási, ha egyszer kiszabadulnék Liverpoolból, és híres lennék meg gazdag?

Sajnálom, hogy nem én írtam az „Alice Csodaországban” – t, és ez nagyon szomorú, mert ha az ember belátja, hogy bármit tesz is, úgysem múlhatja felül Leonardót, akkor könnyen elcsügged: minek fáradozzam, amikor voltak már nálam különbek, és olyasmit alkottak, amire én úgysem leszek képes soha?

Nem mondanám, hogy írónak születtem, de gondolkodónak igen. Az iskolában is mindig meg tudtam csinálni, ha valami olyasmiről volt szó, amit magamnak kellett kitalálni.

Az iskolában sokat rajzoltunk, és a rajzokat továbbadtuk. Olykor elég merész ötleteink akadtak: készítettünk olyat is, hogy vak kutyák vezettek normális embereket.

Azt hiszem, eléggé morbid humorom volt, és ez diákkoromban kezdődött. Egyszer mentünk hazafelé az iskolából valami ünnepély után, és egész úton a törpéken röhögtünk. Liverpool tele van újságárus törpékkel. Korábban észre sem vettem őket, de aznap mintha mindenütt ott lettek volna. Egyre jobban röhögtünk rajtuk, és nem bírtuk abbahagyni. Gondolom, ezzel csak a valódi érzelmeinket akartuk palástolni, vagyis álcázás volt. Valójában sosem tudnék bántani egy nyomorékot, de ez az idétlenkedés hozzátartozott az életünkhöz.

Minden srác rajzolgat, meg írogat verseket, néhányan egészen tizennyolc éves korukig, de a legtöbben abbahagyják már tizenkét évesen, amikor valaki azt mondja nekik, hogy szar, amit csinállak. Igen, mindig ilyeneket mondanak az embernek az életben: „Nem vagy rá képes, tehetségtelen vagy.”

Tudom, hogy ez nem csak az én sztorim, és hogy ez mindenkivel megtörténik, de ha állt volna mellettem valaki, aki azt bizonygatja, hogy nagy művész vagyok, akkor sokkal biztosabb lettem volna magamban. Időt kellene adni mindenkinek a fejlődésre, bátorítani abban, ami érdekli. Engem például mindig is nagyon érdekelt a képzőművészet, és évekig nagyon jó képeket is csináltam, de ezek sosem érdekeltek senkit.

Amikor megkérdezték tőlem, mi akarok lenni, mindig azt mondtam: újságíró. Nem mertem azt mondani, hogy művész, mert abban a világban, ahol felnőttem, ahogyan ezt a nagynénémnek többször is mondogattam, a művész az olyan ember volt, akiről az ember olvas, meg áhítattal megnézi a műveit a múzeumban, de még véletlenül sem él vele egy fedél alatt. Mellesleg a tanárok az újságíróra is azt mondták, hogy akarjak valami reálisabbat, és amikor én megkérdeztem, hogy mégis mire gondolnak, akkor olyanokkal álltak elő, mint az ügyvéd, orvos vagy állatorvos. Én viszont tudtam, hogy ilyesmi soha az életben nem leszek, így aztán minden pálya el volt zárva előlem.

Az ötvenes években úgy gondolták, hogy tudósokra szükség van, művészekre viszont nincs, mert azok afféle kémek. Egyébként még ma is azok: kémek az emberi társadalomban.

Talán hihetetlenül hangzik, de még a képzőművészeti iskolában is tanárt akartak faragni belőlem, mert a festésről mindenkit le akartak beszélni, akit csak lehetett. Azt kérdezték: „Nem akarsz rajztanár lenni? Akkor is festegethetsz szabadidődben.” Nem akartam.

Már az iskolában rájöttem, milyen sok baj van a társadalommal, és a hozzám hasonlókkal együtt lázadtam ellene. Akiben volt egy csöpp spiritusz, az persze nem illett bele az iskolai elképzelésekbe, és minden rólam szóló jelentésben olyasmi állt, hogy „eszes, de nem elég igyekvő”. Gondolom, eléggé tenyérbe mászó diák lehettem, afféle lázadó proletár. Olyasféleképpen voltam én forradalmár, ahogyan D. H. Lawrence: nem hittem az osztály társadalomban, és harcoltam ellene.

Mindig is lázadó voltam, mert sértett a társadalmi helyzetem. Ugyanakkor nagyon vágytam arra is, hogy szeressenek és elfogadjanak. Így kerültem a színpadra, mint bolha a cirkuszba: szeretnék tartozni valahová. A lelkem mélyén azt szeretném, ha a társadalom minden rétege el tudna fogadni, és nem kellene ilyen nagyszájú, habókos muzsikusnak és poétának lennem. Csak hát a helyzet az, hogy a bőrömből én sem bújhatok ki. Ezzel nem lehet mit kezdeni, hogy az ember szeretne tartozni valahová, csak éppen nem képes rá.“

Diákkoromban elég tökös fiú voltam, vagy legalábbis próbáltam annak látszani. Sokszor keveredtem bajba emiatt. Például úgy öltöztem, mint egy huligán, de persze ha idegen környékre tévedtem, és összefutottam egy másik ilyen fazonnal, akkor már gáz volt. Az iskolában könnyebb volt, ott már ismertek, és ott sokkal tökösebbnek mutattam magam a valóságosnál. Valójában csak játék volt az egész. Úgy értem, loptunk mi, meg ilyesmi, de nem csináltunk semmi igazán komolyat. Liverpool elég durva hely. Akkoriban az igazi huligánok a huszonéves dokkmunkások voltak. Mi még csak tizenöt éves kölykök voltunk; ők viszont fejszével, nadrágszíjjal, biciklilánccal, olykor igazi fegyverekkel is verekedtek. Mi sosem tettünk ilyet, s ha ilyenek jöttek szembe velünk, bizony megfutamodtunk.

Azok a bandák, ahol én voltam a főnök, legfeljebb tolvajlásra vetemedtek vagy a lányokat molesztálták. Amikor rajtavesztettünk, mindenki mást elkaptak, egyedül én tudtam rendre elmenekülni. Akkor nagyon féltem, hogy elcsípnek, de végül Mimi volt az egyetlen a szüléink között, akinek fogalma sem volt a viselt dolgainkról. A haverjaim papái általában utáltak engem. Pedig ahogy idősebb lettem, legfeljebb annyit fejlődtünk, hogy túlléptünk a cukorkalopáson, és már magunk is árultuk a szajrét, például a cigarettát.

Nem vagyok kemény fickó. Ezt mindig csak tettettem, hogy védekezzem mások neurózisa ellen. Az igazság az, hogy a lelkem mélyén igen érzékeny és gyenge ember vagyok.

Szerintem boldog gyerekkorom volt. Végül agresszívvá váltam, de szerencsétlennek sosem éreztem magamat. Sokat nevettem.

Mimi férjével jól kijöttünk. Kedves ember volt. Amikor meghalt, még nem tudtam, hogyan kell nyilvánosan gyászolni, így aztán fölmentem az emeletre, ahová utánam jött az unokatestvérem, amikor megérkezett. Ránk jött egy röhögőgörcs, – utána nagyon szégyelltem magamat.

Mimi egyedül tartott el engem, és nem akarta feladni a házát sem, ezért egy ideig voltak diák albérlőink.

Ő mindig is azt szerette volna, hogy sportoló legyek vagy kémikus, pedig én verseket írtam meg énekeltem, mióta csak nála laktam. Sokszor magyaráztam neki: „Figyelj, én művész vagyok, ne gyötörj engem a matekkal. Úgyse lesz belőlem patikus vagy állatorvos, mert nincs érzékem hozzá.”

Mondtam neki azt is, hogy ne tépje össze a dolgaimat. Tizennégy évesen egyszer arra jöttem haza, hogy széttépte a verseimet. Mondtam neki, hogy egy nap még sajnálni fogja, mert híres ember lesz belőlem.

Láttam másféle verseket is, amilyenektől az embernek feláll a farka. Nem tudtam, ki írja ezeket, de gondoltam, én is megpróbálom. Mimi megtalálta a párnám alatt. Azt hazudtam, hogy csak lemásoltam egy srácnak, aki nem tud jól írni. Közben meg én magam költöttem.

Amikor később már komoly verseket írtam az érzéseimről, mindig titkosírást használtam, hogy Mimi ne tudja elolvasni.

Egy nap beállított anyám fekete kabátban és vérző arccal. Valami baleset érte. Nem bírtam ránézni, mert az járt a fejemben, hogy „ez itt az anyám, és vérzikkimentem hát a kertbe. Pedig szerettem őt, csak nem akartam elkötelezni magam. Azt hiszem, erkölcsi értelemben gyáva voltam, el akartam titkolni az érzéseimet.

Júliától kaptam az első színes ingemet. Aztán elkezdtem rendszeresen látogatni. Megismerkedtem az új hapsijával, akiről nem voltam nagy véleménnyel. Júlia lassan olyan lett számomra, mint egy fiatal nagynéni vagy idős nővér. Amikor már nagyobb voltam, és többet veszekedtem Mimivel, Júliánál töltöttem a hétvégéket.67

Anyám második férjét Robert vagy Bobby Dykinsnak hívták, illetve nem is tudom, hogy összeházasodtak – e. Én Twitchynek hívtam. Alacsony pasas volt, pincér, mindig köhécselt, és a ritkuló haját margarinnal kente. Mielőtt elindult volna hazulról, mindig belenyúlt a vajba, de inkább a margarinba, és bezsírozta vele a haját. A borravalót egy nagy bádogdobozban gyűjtötte a kredenc tetején, a konyhában, és én mindig loptam belőle — a balhét meg nyilván anyám vitte cl. De én úgy gondoltam, ennyivel tartoznak nekem.

Mindig is álmodoztam egy szép, okos, sötét hajú, szabad szellemű művésznőről, mint amilyen Juliette Gréco volt. A lelki társamnak képzeltem, akit korábban már ismertem, csak valahogyan elveszítettem. Kamaszkoromban persze a szexuális fantáziáimban inkább Anita Ekberg szerepelt, meg a hasonló nagydarab skandináv istennők, amíg az ötvenes évek végén egy életre szerelembe nem estem Brigitte Bardot -val. Az összes szőke csajomat azzal gyötörtem, hogy nézzen ki úgy, mint Brigitte. Az első feleségem meg eredetileg gesztenyebarna volt, de mire elvettem, már rákényszerítettem, hogy fesse szőkére a haját, és növessze hosszúra. Pár évvel később összetalálkoztam Brigitle – tel, de nem volt egy nagy eset: én be voltam lőve, ő meg már leszálló ágban volt.

Olvastam egyszer egy pasas vallomásait a szexuális fantáziáiról. Azt írta, hogy húsz – , majd harmincévesen is arra számított, hogy idővel lefog higgadni egy kicsit.

Aztán erre várt a negyvenes éveiben is, de nem történt semmi, és betöltötte a hatvanat meg a hetvenet is, és még akkor is a szexen járt az esze, amikor már úgysem tudott volna csinálni semmit. – A francba! gondoltam, amikor ezt olvastam, mert én is mindig arra vártam, hogy mikor csökkennek már a vágyaim, de most már azt hiszem, soha – illetve a „soha” túl nagy szó, mindenesetre addig nem, amíg ezt a testet el nem hagyom. De még reménykedem, hogy az egész arról szól, hogy legyőzzük ezt a vágyat, mielőtt távozunk innen, különben vissza kell térnünk még több szexért — márpedig ki akarna visszajönni csak azért, hogy mindig elmenjen?”

Emlékszem egy estére, vagy inkább nappal volt az még, amikor tizenéves koromban egy sírkövön dugtam a barátnőmet, és a seggemet teljesen ellepték a levéltetvek. Jó lecke volt karmából – vagy kertészkedésből, ki tudja? Istenem, Barbara, hol lehetsz most? Ronda vagy – e és kövér, és van – e tizenöt gyereked? Szerintem mindegy, mert a velem töltött pokoli évek mindenre felkészítettek téged. Szomorú, hogy minden elmúlik. Csak tudnám, kivel smárolsz most!

Úgy képzeltük, hogy Amerika a fiatalok hazája. Amerikában csupa tinédzser él, míg másutt csak emberek.

Mindnyájan tudtuk, milyen Amerika. Láttuk az összes filmet Disneytől Doris Day – en, Rock Hudsonon és James Deanen át Marilynig. És persze mindent Amerikában találtak fel, a Coca – Colát és a Heinz ketchupöt is, bár az utóbbiról csak Amerikában tudtam meg, hogy nem angol gyártmány.

A zene is főként amerikai volt már a rock’n’roll előtt is. Voltak persze angol művészek is, de a legnagyobbak mégiscsak az amcsik voltak. Ők léptek föl a londoni Palladiumban, nem fordítva. Még az angol filmekben is mindig kellett játszania egy amerikai színésznek, vagy ha olyat semmiképpen nem tudtak előkeríteni, akkor legalábbis egy kanadainak.”

Angol lemezek egyáltalán nem voltak. Az első, amit annak lehetett nevezni, a „Move It” volt Cliff Richardtól, – előtte semmi.

Liverpool kozmopolita hely. A tengerészek hozták oda a blues – lemezeket Amerikából.

Mi olyan bluest hallgathattunk Liverpoolban, amilyet Európában senki, legfeljebb a kikötővárosokban.

A country and westernnek London után Liverpoolban volt a legtöbb híve Angliában. Előbb hallottam ott ilyen zenét, mint rockot. Tudják, az ottaniak épp olyan komolyan veszik a zenét, mint az írek odahaza. Igen, Liverpoolban már a rock megjelenése előtt voltak jól menő folk – , blues – és countryklubok.

Gyerekkorunkban elutasítottuk a népzenét, mert azt a középosztály szerette. A népzenéhez hozzáképzeltük a hosszú sálas egyetemistákat egy pint sörrel a kezükben, amint azt óbégatják, hogy „Amikor én bányász voltam Newcastle-ban”. Nagyon kevés hiteles népdalénekes volt akkoriban, bár Dominic Behant bírtam, és Liverpoolban is lehetett jó folkot hallani. Néha a rádióban vagy tévében hallhat az ember igazi ír munkásembereket énekelni régi lemezeken, és ezekben nagyon sok erő van. De a folkot sokkal gyakrabban olyanok éneklik tenyérbe mászó hangon, akik mindenáron valami ócska és döglött dolgot akarnának életben tartani, és ez ugyanolyan unalmas, mint a balett: kisebbségi szórakozás szűk közönségnek. A ma igazi népzenéje a rock.

A népzene ma már nem abban merül ki, hogy egy fazon egyetlen akusztikus gitárral a bányáról meg a vasútról énekel; mi már nem erről énekelünk, hanem a karmáról, a békéről meg úgy egyáltalán mindenféléről.

Mi nemigen hallgattunk rádiót, ezért a popzene csak későn jutott el hozzám, nem úgy, mint Paulhoz és George – hoz, mert ők örökké azt hallgatták otthon, én meg legfeljebb akkor, ha vendégségben voltam.

Bill Haleyre valahogy nem figyeltem fel. Pedig a rádió játszotta a számait, és anyám nagyon szerette, még táncolt is rá. Rám nem volt semmilyen hatással.

Egy ismerős srác, Don Beatty hívta föl a figyelmemet a New Musical Expressben Elvis Presley nevére, és mondta, hogy van egy oltári jó száma, a „Heartbreak Hotel”. Nekem egy kicsit giccsesnek tűnt ez a „megtört szívek szállodája”.

A zenei újságok állították, hogy Presley fantasztikus, és ettől én olyasmit vártam, mint Perry Corno vagy Sinatra. Nemcsak a „Heartbreak Hotel” volt furcsa cím, még a Presley név is valahogy olyan hülyén hangzott akkoriban.

Aztán amikor meghallottam a hangját, padlót fogtam. A Luxiról jött, és tényleg fantasztikus volt. Amikor megvettem a lemezt, rohantam vele haza, és azt kiabáltam: – Olyan jó, mint Frankié Laine, Johnnie Ray és Tennessee Érnie Ford együttvéve.

Én Elvis – rajongó vagyok, mert valójában ő mentett ki engem Liverpoolból. Miután őt meghallottam, a rock lett az életem. Nem is tudtam már másra gondolni, legfeljebb persze a szexre, a kajára és a lóvéra, de ez valójában mind egy és ugyanaz a dolog.”

A rockot már a megjelenése óta próbálták elsöpörni. Főleg a szülők voltak ellene, mert a szövegek elég kétértelműek voltak akkoriban.

A fehér hallgatóság számára kissé már átfésülték ezeket a szövegeket, de az eredeti fekete duma csupa érzékiség volt. Little Richardnak például másodszor is föl kellett énekelnie a „Tutti Frutti” – t. Vagy ott volt Elvis száma, a „One Night With You”, annak eredetileg „One Night Of Sin” volt a címe, és úgy szólt, hogy „Egy bűnös éjszakáért imádkozom”. Nagyon jó szövegek voltak, tele utcai meg fekete kifejezésekkel.”

Már elejétől fogva azt mondogatják, hogy nem fog sokáig élni, és az újságokban örökké a haláláról írnak. De a rock sosem hal meg. Mélyen gyökerezik más zenékben, a bluesban, a rhythm – and – bluesban, a jazzben meg a countryban. Végül a fekete meg a fehér zenéből állt össze.

Tizenhat éves koromban összevissza két nagylemezt hallgattam örökké: Carl Perkins első vagy második lemezét – azt már nem tudom, melyiket a kettő közül – és Elvis első nagylemezét. Ez volt az a két lemez, amelyiken minden egyes szám nagyon tetszett.

Magam elé tudom idézni, amint kölyökkoromban hallgatom a „Ready Teddy” – t vagy a „Rip It Lip ‘ – ot. Máig emlékszem a brit—amerikai címkére a lemezen. Meg ahogy lejátszottam a nagynénémnek, ő pedig megkérdezte, hogy „Ez meg mi?”, meg emlékszem a termekre is, ahol mindnyájan táncoltunk.

Buddy Holly nagyon klassz volt, ráadásul szemüveges is, ami nagyon tetszett nekem, bár én a nyilvánosság előtt még sokáig nem hordtam szemüveget. Buddy Holly volt az első, legalábbis mi Angliában másról nem tudtunk, aki képes volt egyszerre gitározni meg énekelni, mármint nemcsak akkordokkal kísérni magát, hanem kunsztozni is éneklés közben.Vele sosem találkoztam, mert ahhoz fiatal voltam, és nem hallottam élőben sem, viszont Eddie Cochrant igen. Meg Gene Vincentet és Little Richardot is, de velük később személyesen is megismerkedtem, vagyis Cochran az, akivel csak úgy találkoztam, mint egy rajongója a sok közül.7’

Little Richard volt minden idők egyik legnagyobbika. Először akkor hallottam, amikor egyik barátom hozott Hollandiából egy 78 – as fordulat – számú lemezt, egyik oldalán a „Long Tall Sally” -vel, másikon a „Slippin And Slidin” – nal. Teljesen kifeküdtünk tőle – még életünkben nem hallottunk senkit így énekelni, cs nagyon jó volt a szaxi is.

A legizgalmasabb az volt benne, amikor felsikoltott a szóló előtt, – az már nem is ének volt, hanem üvöltés. Az embernek felállt a szőr a hátán, amikor belevisított a szóló elejébe.

Little Richardot és Jerry Lee Lewist még ma is szeretem. Olyanok, mint a naiv festők. Chuck Berry viszont minden idők egyik legnagyobb költője volt, a rock poétája. A szövegeivel jócskán megelőzte a korát. Mindnyájan sokat tanultunk tőle, még Dylan is. Mindent szeretek, amit csinált. Klasszissal különbözött a többi énekestől, mert tudta azt, amit a nagy blues – előadók, de ő maga írta a szövegeit. Na jó, tudom, hogy Richard is, de a Berryé költészet volt, és ezt már akkor is tudtam, pedig a felét sem értettem.

Chuck Berry már az ötvenes években, amikor mások nem énekeltek tulajdonképpen semmiről, társadalomkritikai szövegeket írt, kiváló prozódiával. Én azóta is, ha olyan rockot hallok, amilyet ő tudott írni, egyszerűen padlót fogok, és nem érdekel semmi más. Számomra vége a világnak, ha jó rockot hallok. Tudom, ez kóros.

A rock segítségével jutottam el egy angol vidéki városból a nagyvilágba. Ez a zene tett azzá, ami vagyok, még ha nem is tudom pontosan, hogy mi vagyok. A rock nélkül nem jutottunk volna semmire, és én ezért nagyon hálás vagyok.

A rock volt a valóság, minden más csak álom. Tizenöt éves koromban egyedül az mentett át mindazon, ami történt velem. Amíg a rockot nem ismertem meg, nem tudtam, hogy a zene életmód lehet. A rock ösztönzött arra, hogy én is játsszam.

Tizenhat éves koromban anyám tanított zenélni. Először a bendzsó – akkordokra – ezért van az, hogy a korai képeken mindig olyan furcsa akkordokat fogok. A gitár a következő lépés volt.

Emlékszem az első gitárra, amelyet életemben láttam, egy cowboyruhás srácnál Liverpool egyik külvárosában, „

Először kölcsönkapott gitáron próbáltam játszani. Akkor persze még nem ment, de aztán anyám vett nekem egyet. Kissé ócska volt, de állandóan nyúztam, és nagy gyakorlatra tettem szert benne.

Eleinte úgy használtam a gitárt, mint a bendzsót, a hatodik húr nem is volt felhangolva. Az első gitárom tíz fontba került. Mindig csak rögtönöztem, és csak azért tanultam játszani, hogy magamat kísérhessem.

Miután volt már gitárom, egy darabig játszottam rajta, aztán abbahagytam, majd megint újrakezdtem. Úgy két évbe beletelt, mire különösebb gondolkodás nélkül tudtam akkordokat fogni egy dallamhoz. Talán egyszer rendes órát is vettem, de annyira emlékeztetett az iskolára, hogy inkább abbahagytam. Innen – onnan szedtem össze, amit megtanultam. Az egyik legelső, amit megtanultam, az „Ain’t That A Shame” volt, aztán meg a „That’ll Be The Day”. Megtanultam a „Johnny B. Goode” és a „Carol” szólóját is, de a „Blue Suede Shoes’ – ét nem bírtam. Abban az időben erősen Chuck Berry, Scotty Moore és Carl Perkins hatása alatt álltam.

Ez volt a legjobb, amit Mimi valaha mondott: „Szórakozásnak jó ez a gitározás, John, de ebből nem fogsz soha megélni.” – Később az amerikai rajongóim acélba vésették ezeket a szavakat, és elküldték neki; ma ott van a falon a házában, amit tőlem kapott; mindig ott van a szeme előtt.

A rock and rollal egy időben Nagy – Britanniában – talán lehettem úgy tizenöt éves, vagyis 1955 körül – volt egy jó zene, a skiffle, egyfajta amerikai folkzene, amit mosólappal játszottak, és a tizenöt évnél idősebb srácok mind ilyen bandákat alakítottak.

Néha hallgatok countryzenét. Tizenöt éves koromban próbáltam utánozni Hank Williamset, mielőtt még megtanultam volna gitározni, de az egyik barátomnak már volt hangszere. Eljártam hozzájuk, mert volt lemezjátszójuk is, és együtt énekeltük Lonnie Donegan meg Hank Williams számait. Egész csomó lemezük volt. Emlékszem, énekeltem például a „Honky Tonk Blues” – t_is.

Különben Presley is lényegében countryt csinált, country – rockot. És Carl Perkins is, csak persze megvadította egy kicsit.

Mi is alakítottunk egy jó kis bandát az iskolában. Vicces, de akitől az ötlet származott, az végül be se került a csapatba, de először náluk jöttünk össze. Eric Griffiths játszott gitáron, Pete Shotton mosólapon, Len Garry és Colin Hanton dobolt, Rod Davis meg valamilyen Iván bendzsózott. Ez az Iván nem a mi sulinkba járt, hanem Paulékéba.

Először a Rosebery Streeten, a birodalom ünnepén léptünk fel, amit kinn tartottak az utcán. Egy teherautó platóján játszottunk, és persze nem kaptunk érte egy fillért sem. Aztán itt – ott zenéltünk bulikon, és néha fizettek is valamit, de többnyire semmit. Ez akkor még nem érdekelt bennünket.

Az együttest Quarry Mennek neveztük el, mielőtt Beatles lett volna. Az iskolámról, a Quarry Bankról kapta ezt a nevet, mert tetszett az iskola latin jelmondata, ami azt jelentette, hogy „erre a sziklára alapozom az igazságot”.

A vizsgákon mindig megbuktunk, nem csináltuk meg a leckéket, úgyhogy Pete mindig aggódott, mi lesz belőle. De én mondtam neki is, meg az akkori bandámnak is, hogy ne majrézzanak, majd csak lesz valahogy. Mindig őgyelgett körülöttem három – négyöt fiú, akik aztán különböző szerepeket töltöttek be az életemben. A bandavezér általában én voltam. Az utolsó ilyen bandám a Beatles lett.

Mindig bíztam abban, hogy majd csak történik valami. Nem foglalkoztam a jövőmmel. Nem készültem a vizsgákra. Nem tettem léire pénzt sem, mert nem volt miből. Ezért a barátaimat minden szülő tiltotta tőlem. Ösztönösen rájöttek, hogy bajkeverő vagyok, deviáns, aki megfertőzi a csemetéjüket a felforgató gondolkodásával.

Hát meg is tettem mindent azért, hogy feldúljam a féltve őrzött családi békét, részint irigységből, mert nekem nincs igazi otthonom. Pedig igazság szerint volt: rendes külvárosi házban laktam a nagynénémmel meg a férjével, és abszurd azt mondani, hogy árva voltam, mert ők gondot visellek rám.

Egy kicsit vad kölyök voltam, ide – oda sodródtam. Nemigen tanultam az iskolában, és amikor vizsgára került a sor, reménytelenül kudarcot vallottam.

A tanárok a külsőségekre adtak, csak az érdekelte őket, hogy a dolgozat „rendes” legyen, én meg nem voltam rendes. Még amikor festettünk, akkor is összevissza kevertem a színeket. Egyszer, amikor az utazást kellett volna megrajzolni, én egy szemölcsös képű, púpos fazont rajzoltam. Nem nagyon csípték.

Tudtuk, hogy a vizsga nem nyit meg előttünk semmilyen távlatot. Persze végigkínlódhattam volna rajta magamat, de én éreztem, hogy valami egészen más feladatot kell majd megoldanom.

Tizenöt éves koromig semmiben sem különböztem a többi kis szarostól. Akkor aztán elhatároztam, hogy írok egy dalt, és meg is tettem. Viszont ettől még egyáltalán nem lettem másmilyenné. Szó sincs róla, hogy fölfedeztem volna magamban a tehetséget. Egyszerűen csak csináltam, ami eszembe jutott. Ha van valamilyen tehetségem, hát az ahhoz van, hogy boldog legyek, meg hogy a dolgok könnyebbik végét fogjam meg.

Sokszor gondoltam rá, hogy egyszer majd ismert művész leszek, ezért majd feleségül kell vennem egy gazdag öreg hölgyet, vagy akár pasast, hogy az eltartson, amíg én művészkedem. De aztán jött a rock, én meg azt mondtam magamban: Na, akkor ez az! így végül nem kellett elvenni senkit.

Nem igazán tudtam, mi akarok lenni, illetve annyit mégis, hogy milliomos. Mindenáron az akartam lenni, akár becstelen úton is. Erre is felkészültem, mert az nyilvánvaló volt, hogy a festményeimre nem vevő senki, csak éppen gyáva voltam a bűnözéshez. Az sose ment volna nekem.

Egyszer tervezgettük egy cimborámmal, hogy rendesen kirabolunk egy boltot, nem csak csórunk belőle, de aztán mindig csak nézegettük a kirakatot, és végül nem csináltuk meg.

Mimi kijelentette egyszer, hogy most már igazi huligán vagyok. Mellette legyen szólva, nemcsak ő talált tenyérbe mászónak akkoriban, hanem mindenki más is. Egyébként azon a napon ismerkedtem meg Paullal.

Paullal Iván révén ismerkedtem meg. Iván tudta róla, hogy csak a zene érdekli, és ő mondta azt is, hogy be kéne venni a csapatba. Egy napon, amikor Wooltonban játszottunk, magával is hozta. Erre a napra mindketten igen jól emlékszünk. A Quarry Men akkor egy dobogón játszott, és egész sokan összejöttek körülöttünk, mert szép napos idő volt.

Aznap énekeltem először színpadon a „Be Bop A Lulá” – t. A „Be Bop A Lula” mindig is az egyik kedvenc dalom volt. Ezen a szabadtéri mulatságon a bandámban játszott egy Paullal közös barátunk is. Egy másik közös barát meg magával hozta Pault, és azzal a szöveggel mutatta be nekem, hogy „azt hiszem, jól kijösztök majd egymással”. A műsor után dumáltunk, és meggyőződtem róla, hogy tehetséges, amikor eljátszotta a híres „Twenty Flight Rock” – ot Eddie Cochrantől.

Paul nemcsak gitározni tudott, hanem trombitálni és zongorázni is. Ez persze nem jelenti azt, hogy tehetségesebb lett volna nálam, csak hogy jobb zenei képzést kapott. Amikor megismerkedtünk, én meg csak szájharmonikázni tudtam, meg egy – két akkordot is le tudtam fogni a gitáron, de azon is úgy játszottam, mint a bendzsón. Rendesen gitározni Paultól tanultam, méghozzá fordítva, mert ő balkezes, ezért otthon mindent vissza kellett fordítanom. Szóval itt tartottam, amikor megismerkedtünk, hogy már színpadon léptem föl, de még nem tudtam rendesen gitározni.”

Paultól tudtam meg, hogy az akkordok, amiket logok, nem igaziak, és a papája azt mondta, hogy még csak nem is bendzsóakkordok, bár szerintem azok voltak. Paulnak akkor már komoly, 14 fontos gitárja volt. A trombitáját adta érte cserébe.

Nagyon tetszett, ahogy Paul a „Twenty Flight Rock” – ot játszotta. Rögtön láttam, hogy van olyan jó, mint én. Addig én voltam a király, ezért az is eszembe jutott, hogy mi lesz a nimbuszommal, ha beveszem a csapatba? De aztán fontosabbnak tartottam, hogy nagyon tud, ezért ott van a helye. Ráadásul hasonlított Elvisre, amit komáltam.

Szóval először tipródtam, jó lesz – e bevenni valakit, aki sokkal jobb a többieknél. A banda legyen erősebb, vagy én? Aztán az előbbi mellett döntöttem, meri a legtöbb erő az egyenlők szövetségében van.

Már akkor, az első találkozáskor megkérdeztem tőle, nem akar – e csatlakozni hozzánk. És, ha jól emlékszem, ő már másnap igent mondott.

Paul tudott trombitálni is, és azzal állt elő, hogy el tudja fújni a „When The Saints Go Marching ln” – t. Aztán amikor elkezdtük játszani, olyan hangerővel trombitált, hogy nem hallottuk magunkat. Ő azt hitte, frankón azt a számot játssza, de mi nem ismertünk rá.

George Paul révén került a csapatba.

Paul mutatta be nekem azzal, hogy döntsem el, bevesszük – e. Meghallgattam a játékát, aztán eljátszattam vele a „Raunchy” – t is. Akkor döntöttem mellette, így már hárman megvoltunk, a többieket pedig gyakorlatilag kirúgtuk.

George – ot azért vettem be, mert sokkal több akkordot tudott, mint akármelyikünk. Sokat tanultunk tőle. Addig Paul egyik barátjától szedtük az új akkordokat, és mindegyikre írtunk egy dalt.

Délutánonként ellógtunk az iskolából, és George – ékhoz mentünk. George fiatalabbnak látszott Paulnál is, aki a babaarcával úgy tíznek nézett ki.

George valóban kisfiú volt még, csak én ezt először nem akartam tudomásul venni. Nem is kedveltem valami nagyon, amíg jobban meg nem ismertem. Mimi mondogatta mindig, hogy olyan jó, mély liverpooli hangja van. Egyébként leszólta, mert túl alacsony származású.

Paullal egyből belecsaptunk a közepébe. Pedig eleinte aggódtam, mi lesz, hiszen a régi cimboráim elmentek, és jött ez a két ismeretlen, de aztán megszoktuk egymást. Már akkor kezdtük játszani az olyan nagy beatszámokat, mint a „Twenty Flight Rock”, ami csak azért volt furcsa, mert skiffle – együttesként tartottak minket számon. A legjobb számom a „Let’s Have A Party” volt.

Annak nem volt értelme, hogy az esetleges fellépésekre próbáljunk, de sokat játszottunk, rendszerint valamelyikünknél, otthon, mert élveztük. És sokat hallgattuk lemezjátszóról a legfrissebb amerikai slágereket. Azoknak a trükkjeit próbáltuk leutánozni.

Játszottunk aztán táncteremben is, ahol az igazi huligánok nem csíptek minket, mert minden csaj ránk figyelt, hiszen mi voltunk fenn a színpadon. Utána a többi srác mindig meg akart verni minket, ezért tizenhét éves koromig arról szólt az életünk, hogy gitárral a hónunk alatt menekülünk. A dobost persze mindig elkapták, mert neki kellett vinnie a legtöbb cuccot. Mi viszont rohantunk, mint az őrültek, és ha szerencsénk volt, el tudtuk kapni a buszt, esetleg a basszgitáros kivételével, mert az akkori házilag fabrikált basszusgitárok elég nehezek voltak. Volt, hogy mi megmenekültünk, de a basszusgitárt oda kellett dobnunk az üldözőknek, hogy azon töltsék ki a haragjukat.

A Quarry Bank után a liverpooli képzőművészeti főiskolára iratkoztam be, hogy megtanuljak bombázókat rajzolni a fogpasztareklámokra.

Pár éve azt kérdezték tőlem kissé bizonytalanul, nem lenne – e kedvem visszamenni és körülnézni ott, de én már eleget láttam belőle. Vannak szép emlékeim, de annyira azért nem szépek.

Az igazgató, Pobjoy ajánlotta, hogy a képzőművészeti főiskolán tanuljak tovább. Azt mondta, egyedül ott lehet valami esélyem az életben, így aztán elintézte, hogy felvegyenek. Ott érett be a humorérzékem, találkoztam néhány klassz emberrel, jókat nevettem, közben meg nyomtuk otthon a rock and rollt.

Nem akartam én igazából képzőművészetet tanulni, de gondoltam, legalább ezt végig kellene csinálnom. Végül öt évig tanultam alkalmazott grafikát.

Azért mentem oda, mert semmi máshoz nem volt érzékem, de ott sem remekeltem, mivel lusta vagyok.

A főiskolás elet azzal ment az agyamra, hogy túl szabad voltam.

Én már művészetet tanultam, amikor Paul és George még középiskolába járt. Márpedig a kettő között ég és föld a különbség: én akkor már komolyan nőztem és ittam, meg ilyesmi.

Amikor elkezdtem a főiskolát, mindenki huligánnak tartott. Ott persze egy kicsit kikupálódtam, mint mindenki más, de még mindig szűk és fekete ruhát viseltem. Utánoztam a huligánokat, közben meg már szerettem volna igazi főiskolássá válni. Volt, hogy egyik héten úgy néztem ki, mint egy közülük, a másikon meg visszavettem a fekete bőrszerkót.

Az egyik tanár, Arthur Ballard rám szólt, hogy ne hordjak annyira szűk holmikat. Ő jóindulatú volt velem, de a többiek legszívesebben kirúgtak volna. Pedig nem is voltam én igazi huligán, csak rocker, illetve annak is csak szerettem volna látszani.

Nem szerettem, amit ott kellett csinálnom. Ha illusztrátornak vagy festőnek tanulok, az még oké lett volna, de engem végül a kalligráfusok közé raktak be, akik mind olyan akkurátus fazonok voltak, én viszont ugyanennyi erővel ejtőernyős is leheltem volna. Mindig megbuktam a vizsgákon, és csak azért maradtam ott, mert még mindig jobb volt, mint dolgozni.

Meggyőződésem volt, hogy absztrakt képeket könnyű festeni, és csináltam is néhányat, de azt mondták rá, hogy egy nagy kalap szar. Amikor pedig megkérdeztem, hogy miért, sajnos el tudták magyarázni.

Festeni, azt szerettem, pedig nem festőnek tanultam, hanem könyvillusztrátornak, de az nem érdekelt. Nekem a festés tetszett, meg az összes barátom is azt csinálta, és a festők sokkal többet buliztak. Szóval festő akartam lenni, de annak nem lettem volna jó.

Mindazonáltal bíztam abban, hogy valamilyen karriert fogok csinálni. Néha kételkedtem, de a lelkem mélyén tudtam, hogy valaminek előbb – utóbb történnie kell.

Tizenhét éves koromban azt kívántam, bár történne már valami, mondjuk egy földrengés vagy egy forradalom. Vagy legalább el kellene követni valamit. Tizenhét évesen így gondoltam, mert nem volt semmi veszítenivalóm. Mellesleg most sincs, mert meghalni ugyan nem akarok, és nem szeretném, ha testileg bántalmaznának, de ha felrobbantják az egész világot, csak rajta, akkor legalább nem fogunk többé fájdalmat érezni, és megszűnik minden problémánk.

Egy hétvégén következett be a tragédia, amikor anyáméknál voltam. Odajött a rendőr bejelenteni, hogy baleset történt. Olyan volt, mint a filmeken. Megkérdezte tőlem, hogy én vagyok – e Júlia fia. Aztán elmondta, mi történt, és akkor mindketten elsápadtunk.

Egy ittas zsaru ölte meg, aki éppen nem volt szolgálatban. Anyám Mimit látogatta meg, és én nem voltam akkor otthon. Aztán amikor már jött volna hazafelé, a buszmegállóban ez a krapek elgázolta.

Ez volt a legrosszabb, ami valaha történt velem. Az azt megelőző években olyan jól összejöttünk Júliával, megtaláltuk a hangot egymással. Nagyon tudtam őt értékelni. Akkor arra gondoltam: „A francba, most mindennek vége van. Most már tényleg nem tartozom senkihez.”

De Twitchy még jobban a szívére vette, csak azt utáltam, amikor azon kezdett el óbégatni, hogy ki fogja fölnevelni a gyerekeket. Bizony, ilyen önző voltam.

Taxival mentünk a Sefton kórházba, ahol anyámat már halva találtuk. Nem akartam látni. Egész úton hisztiztem a sofőrnek, ahogy már ilyenkor szokott az ember, a sofőr meg mormogott néha valamit. Én végül nem is mentem be. Twitchy igen, de aztán teljesen kikészült.

Ez már a második nagy trauma volt nekem, hiszen kétszer veszítettem el őt: először akkor, amikor a nagynénémhez költöztem. Másodszor meg tizenhét évesen, amikor meghalt. Ezt nagyon nehéz volt elviselni. Nagyon megkeseredtem én akkor. Tini voltam, rocker, és művészeti főiskolás, és éppen akkor hagyott ott az anyám, amikor végre igazi kapcsolat alakult ki közöttünk.

Azt mondogattam magamban: „Mama nincs többé” – nem foglalkoztam azzal, hogy jó volt – e hozzám vagy sem. Az ilyesmi segít, még ha semmissé nem is teszi a dolgot. Ilyenkor először is azzal kell számot vetni, hogy tényleg megtörtént. Én ezt nem tettem meg, mint ahogy az ember bizonyos helyzetekben nem sír. Ha túlságosan fájdalmas valamire gondolni, akkor az ember nem gondol rá. Az ember szépen el tudja zárni az érzéseit egy rekeszbe, és majdnem mindig ezt csináljuk. Belőlem csak most jönnek elő ezek az érzések, amiket egész életemben eltemettem. Lehet, hogy voltaképpen mindig csak azért veszem kezembe a gitárt, mert az anyámról akarok énekelni. Egyszer talán majd ki fog jönni belőlem.

A művészet mindig a fájdalom kifejezése. Talán az egész élet is, minden, amit csinálunk, de különösen a művészek élete – ezért van az, hogy annyit bántják őket. Bántják, mert kimutatják a fájdalmukat, de hát nem tehetnek róla, ha egyszer ilyenek. Nemcsak a művészetükben adnak hangot a fájdalomnak, hanem az életükben is, mások meg nem szívesen szembesülnek azzal, hogy az élet csupa kín.

Gyerekkorában az ember még nem sokat képes elviselni. A fájdalmát nem tudja levezetni sehogy, hanem valahogy megreked benne, mint ahogy a székletét visszatartja, ha kell. Aztán, ha már nagyon sokáig visszatartotta, muszáj megszabadulni tőle. Így van ez az érzelmekkel is, előbb – utóbb azoknak is ki kell jönniük erőszakosság, esetleg kopaszodás vagy rövidlátás formájában.

Tizenhét éves koromban még konfirmáltam is, arra az esetre, hátha mégsem fogok befutni.

Mindig is gyanítottam, hogy van Isten, még ateista korszakomban is. Ma már hiszek benne, de azért nem minden tetszik nekem ezen a világon. Csak már nem annyira erős bennem a gyűlölet, mint valaha. Persze lehet, hogy csak azért, mert a legrosszabb dolgoktól mentesültem.

Az a véleményem azonban nem változott, hogy ezt a társadalmat őrültek irányítják őrült eszmék nevében.

Sejtettem én ezt már tizenhat, sőt tizenkét évesen is, csak éppen egész életem során mindig valahogy másképp adtam neki hangot. Azt hiszem, mindig is erről beszéltem, de most már meg tudom fogalmazni ebben az egy mondatban is: őrültek vezetik az emberiséget őrült célok leié. Viszont ha ezt sokat mondogatom, még a végén engem zárnak diliházba, és ez lenne az egészben a legnagyobb őrület.

Nem félek a haláltól, készen állok rá. Nem hiszek az elmúlásban. Azt gondolom, a halál csak annyi, mint amikor az ember kiszáll egy autóból, és átszáll egy másikba.

Főiskolás koromban még eléggé destruktív módon viselkedtem. Berúgtam, és összetörtem a telefonfülkéket. Egyébként Liverpoolban a külvárosoktól eltekintve tanácsos volt a fal mellett közlekedni. Nem volt könnyű a Cavernbe sem eljutni, néha még délben sem. Liverpool izgága város.

Szinte állandóan ittam, de hát az ember tizennyolc – tizenkilenc évesen még elég sokat meg tud inni komolyabb testi károsodás nélkül. Főiskolás koromban mindig nagyon erőszakos lettem a piától, de egyik barátom, Geoff Mohammed, aki hindu – arab származású volt, és azóta már meghalt, Isten nyugosztalja, mindig vigyázott rám. Ha belekötöttem valakibe, ő elsimította a dolgot.

Mindenki a Jacaranda klubba járt, ami a belvárosban volt, a főiskola közelében. Mi is odajártunk már akkor, amikor a Beatles még nem is létezett, csak én, Paul meg George.

A legelső szám, amit felvettünk, Buddy Holly dala volt, a „That’ll Be The Day”, aztán meg az „In Spite Of All The Danger”, amit Paul írt.

Egyre nőtt az önbizalmam, és már nem hallgattam Mimire. Később jártam haza, és úgy öltözködtem, ahogy nekem tetszett. Pénzt kölcsönkértem vagy csórtam, mert ösztöndíjam nem volt. Pault is mindig azzal fűztem, hogy ne hallgasson a papájára, öltözködjön úgy, ahogy szeretne.

Nem mert például csőnadrágot fölvenni, mert az apja ellenezte. Azt csak később tudtam meg, hogy a papa szeretett volna kifúrni engem a csapatból. Arra biztatta a fiát, hogy szabaduljon meg tőlem, nyilatkozzék meg, és viseljen rendes nadrágot. Persze én rontottam el a fiát, mert én voltam a legidősebb.

Elég lerobbant körülmények között éltem egy koszos, ócska lakásban (a Gambier Terrace – en). Négy hónapot ha tölthettünk ott összesen, közben vagy gyakoroltunk, vagy festettem. Tényleg úgy nézett ki. mint egy szemétdomb. Legalább heten laktunk ott. Teljesen le volt robbanva az egész, az ágyakon kívül nem is állt benne más bútor. Nem is tartottuk az otthonunknak, mert mindig csak ide – oda lófráltunk. Néhányat! megpróbálták rendben tartani, de én talán csak egyszer vettem bele valami ócska szőnyeget. Amikor Hamburgba utaztunk, otthagytam az összes cuccomat.

A bluest egy barátom szerettette meg velem. Egyidősek voltunk, és nagyon jól értette a rockot, tudta, miről szól Elvis, Fats Domino és Little Richard, mégis amikor először felrakta nekem a bluest, azt kérdezte: „Na, ehhez mit szólsz?” A blues nem vette el tőlem a rock and rollt, hanem beépült a tudatomba. A blues hiteles zene. Nem perverz, nem csinált, nincs mögötte koncepció. Olyan, mint egy szék, nem mint egy szék tervrajza, hanem maga a szék, és a dolog nem arról szól, hogy a szék kényelmesebb, nagyobb vagy szebb legyen, meg hogy miből, hanem hogy le lehessen ülni rá; olyan, mint amilyen az első szék lehetett. A blues zenéjére rá lehet ülni.

A főiskolán játszottunk bluest is. Így juthattunk el a rockig, a blueson keresztül. Eleinte a kolesz lemezjátszóján csak hagyományos jazzt lehetett hallgatni, de miután beválasztottak engem a bizottságba, kiharcoltam, hogy rockot is lehessen játszani. A blues mellesleg a sznoboknak is tetszett.

Cynthiával a főiskolán ismerkedtem meg.

Cynthia irtó nagy sznob volt akkor. Gúnyoltuk is mindig Geoff Mohammeddel. Ha a közelünkbe ért, azt kiabáltuk: – Uraim, fogják vissza magukat, tartózkodjanak a csúnya beszédtől, mert Cynthia jő!

Aztán volt egy iskolai táncest, én be voltam csípve, és felkértem őt táncolni. Geoff akkor már egy ideje húzott azzal, hogy tetszem Cynthiának. Tánc közben meghívtam egy másnapi bulira, mire azt mondta, hogy nem jöhet el velem, mert vőlegénye van.

Büszke voltam rá, hogy föl tudtam csípni. Ittunk egyet, aztán elmentünk Stuart (Sutcliffe) lakására, és az úton vettünk halat sült krumplival.

Csak az volt a baj, hogy féltékeny voltam mindenkire, akivel Cynthia bármilyen kapcsolatban állt. Feltétlen bizalmat követeltem tőle, mivel én magam nem voltam megbízható. Tiszta ideg voltam, rajta vezettem le a feszültségeimet. Egyszer szakított is velem, ami szörnyű volt, mert nagyon nehezen bírtam nélküle.

Két éven át tomboltam egyfolytában, örökké részeg voltam és verekedtem. De ilyen hülyén viselkedtem a többi csajommal is. Nem voltam egészen komplett.

Hiába, a neveltetésem hiányos volt, csak azt tanultam meg, hogyan kell félni és gyűlölni – különösen ami a másik nemet illeti.

Tinédzser koromban csupa olyan filmet láttam, ahol a férfiak verték a nőket. Ilyen volt egy tökös pasi: ha nem tetszett neki valami pofán – vágta a nőt, mint Humphrey Bogart. Mi ebben az ökörségben nőttünk fel. Jó sokáig tartott, amíg ezt le tudtam vetkőzni, és rájöttem, hogy nem ebből áll az élet.

Valahogy akkor kezdtem ezt megérteni, amikor elgondolkoztam azon, mi lenne, ha egyszer Ringonak, Paulnak vagy George-nak mondanám azt, hogy „Add már ide! Hol van a teám? Nem hallod, hogy csöngettek?”, meg ilyesmiket, és rájöttem, hogy teljes joggal vágnának pofán.

A gyermekkorom nem volt ám csupa szenvedés. Az amerikai újságokban azt olvashattuk, hogy „ezek a fiúk a nyomornegyedből küzdötték föl magukat”, de én mindig tisztességes ruhát hordtam, rendesen ettem, és iskolába jártam, mint akármelyik angol alsó – középosztálybeli fiú. Ettől volt a Beatles más, mint a többi, hogy George, Paul és én is végeztünk középiskolát.

Előttünk a legtöbb rocker valóban a nyomorból jött elő, különösen a feketék. De a fehérek sem voltak jól eleresztve, – Elvis teherautósofőr volt. Buddy Holly már inkább a mi fajtánk volt: külvárosi fiú, aki azonban nemcsak írni – olvasni tanult meg. Szóval a Beatles úgy lett az, ami, hogy mi nem teherautót vezettünk, hanem iskolába jártunk. Paul akár egyetemre is mehetett volna, ő nem bukott meg a vizsgáin, lehetett volna Doktor McCartney. De talán én is képes leltem volna rá, ha tanulok, csakhogy lusta voltam.

Néha eszembe jutnak a fiúk, akikkel együtt végeztem a középiskolát, – sokan közülük egyből munkába álltak, és már három hónap múlva teljesen be voltak törve. Ez velem aligha eshetett volna meg. Az a fő, hogy az ember sose kerüljön be egy hivatalba vagy valami hasonló helyre. Meg hogy mindig rögtönözhesse az életét. Én utálok előre tervezni.

Ki tudja, hogyan lett a Beatles az, ami?

Ennyi erővel azon is törhetnénk a fejünket, miért megy az ember hol erre, hol meg arra. Benne van nyilván az is, hogy liverpooliak voltunk, de a Quarry Bank suli is, nálam meg az, hogy otthon a könyvespolcon megtalálhattam Wilde – ot, Whistlert és Fitzgeraldot.

 105,774 összes látogatás,  6 mai látogatás