Paul McCartney önmagáról

All You Need Is Love

A WALTON KÓRHÁZBAN SZÜLETTEM 1942. JÚNIUS 18-án.

PAUL McCARTNEY

Anyám szülésznő volt, és Liverpool Fazakerley negyedében született, apám meg Evertonban. Ő tizennégy éves korától pamutot árult.

Mama katolikus volt, apa protestáns. Elég idősen házasodtak össze, és már negyven körül jártak, amikor megszülettem. Anyám szülésznő volt, és mindig szolgálati lakást kapott ott, ahol dolgozott. Úgy éltünk, mint egy pionírcsalád a lakókocsiban. Még meg sem szoktuk igazán az egyik helyet, már költözhettünk is, például Speke szélére, ahol még az utak sem voltak készen. Ott is laktunk egy darabig, aztán uccu, megint költözni kellett. Persze megszoktuk. Tényleg olyan volt, mintha a Vadnyugatot hódítanánk meg, mert a liverpooli külváros elég vad vidék. Ennek ellenére békés gyermekkorom volt. Egy öcsém van, úgy hívják, hogy Michael, ő másfél évvel fiatalabb nálam.

Liverpoolnak karaktere van. Még saját tájszólása is, amit csak egy tízmérföldes körön belül beszélnek. Ha ezen kívülre lép az ember, ott már a „mély – lancashire – i” járja. Ezért ha Liverpoolban nő fel az ember, másnak érzi magát.

Gyerekkoromban a város a villamosokat jelentette. Az ember elment a végállomásra, és figyelte, hogyan költözik át a vezető a villamos másik végébe. Még mindenütt ott voltak a háború nyomai. Sokat játszottunk a lebombázott telkeken, nekünk azok voltak a játszóterek, és sosem jutottak eszünkbe a bombák. Ha megkérdezték: „Paul, hová mégy játszani”, azt feleltem: „Megyek le a bombira”. Persze ismertük az olyan kifejezéseket, mint a harctéri idegsokk, de nem gondoltunk bele, mit jelent. De ha megláttunk egy pasast, aki olyan furcsán rángatózott, és valaki megkérdezte: – Ennek mi baja van? – mi már mondtuk is, hogy harctéri sokkot kapott.

A telek kemények voltak, mintha Szibériában lettünk volna, és a rövidnadrágban elfagyott a térdünk. A térdhajlatomat örökké vörösre csípte a nedvesség, a hideg és a szél. Rövidnadrágot azért viseltem, mert cserkész voltam Erről egyébként nincs sok emlékem, mert nem halmoztak el kitüntetésekkel, talán ha egy vacak jelvényt kaptam valami táborozás után.

Sokat játszottunk a kikötőben is, ahol milliónyi autógumi volt. Mindig is szerettem a kikötőt. Egyik pajtásom apja felügyelő volt a Herculaneum dokkban, és egyszer ott tölthettem egy éjszakát. Egy spanyol hajó érkezett, és mi ki akartuk próbálni a spanyol tudásunkat, mert éppen akkor kezdtük el tanulni az iskolában. De végül csak azt az egy kifejezést gyakorolhattam, hogy „non rapidamente”, mert túl gyorsan beszéltek, a „lassan” szót meg nem tudtuk spanyolul.

Tini koromig megvolt a St John’s piac, csak aztán alakították át parkolóvá. Arra is szívesen emlékszem vissza. Olyanokat kiabáltak az árusok, hogy: – Ez az edény ötven fontot ér, de nem kérek érte húszat sem! Nem kérek érte tízet sem! Tessék, hölgyem, háromért megkaphatja az egészet! Azzal egymásra tornyodig a tányérokat, és jól odacsapta, hogy mutassa, milyen tartósak. Persze mindig volt egy beépített embere, aki odaszólt, hogy megvenné, és akkor megkezdődött a licitálás. Az embernek tényleg kedve támadt megvenni, pedig nem volt se három fontom, se szükségem tányérra, de hat ez egy jó árus volt. Nekem mindig nagyon tetszett mindenki, aki értette a maga dolgát.

A Dungeon Lane – en kellett lemenni a Mersey partjára, a világítótoronyhoz. Egyszer, tízéves koromban ott vette el az órámat két erősebb fiú. A szomszéd utcában laktak, íg> aztán csak annyit kellett mondanom apának: „Ő az, Papa.; Ő szedte el az órámat.” – Följelentettük őket, és börtönbe is kerültek. Nekem meg tanúskodnom kellett ellenük. Akkor voltam először bíróságon.

Az iskola, ahova jártam, a Liverpool Institute – egykori public school – sötét, dohos, komor épület volt, majdnem olyan, mint egy Dickens – regényben. Tizenegy éves koromban írattak be, és rögtön harmadikos lettem. Ezen mindnyájan nagyon csodálkoztunk.

Tudom, sokan utálják az iskolát. Én sem szerettem különösebben, de nem is utáltam, sőt egyet – mást élveztem is benne. Például az angolórákat, mert jó tanárunk volt. Csak azt nem szerettem, hogy parancsolgatnak nekem.

Ha az iskolánál szálltam volna fel a buszra, már tele lett volna, ezért inkább gyalogoltam egy negyedórát a végállomásig, ami egyébként a mólónál volt, hogy elfoglalhassam a kedvenc helyemet (legelöl vagy leghátul, de mindig az emeleten). Később mindig vittem magammal pipát is, és akkor mondjuk Dylan Thomasnak képzeltem magam, amint Beckettet vagy Tennessee Williamset olvastam fönn a buszon.

Jártunk vasárnapi iskolába is. A mamám ragaszkodott hozzá. Egyébként nem voltunk nagyon vallásosak, csak a szokásos dolgokat csináltuk, például elénekeltük a reggeli himnuszt az iskolában. (Ezt a himnuszéneklést egyébként szerettem. És biztosan hatással is voltak rám ezek a dallamok, mert amikor később már dalokat szereztem, és megkérdeztem másokat, hogy tetszik – e, sokszor mondták, hogy olyan, mint egy himnusz. Ezzel aztán meglehetősen elvették a kedvemet a leendő karrieremtől.)

A vallási nevelésemet – akár hiszik, akár nem – inkább a mólón kaptam, mert az Liverpoolban olyasféle hely volt, mint Londonban a Speakers Corner. Ott vitatkoztak egymással a katolikusok és a protestánsok. A protestánsok kijelentették például: „Amit ön állít, az merő tévedés. Eredendő bűn pedig nincs, az ember nem születhet eleve bűnösnek”, mire a katolikusok azzal feleltek, hogy „Ön az, aki nagyon súlyosan téved, mert eredendő bűn igenis van, és ön is sokkal jobban tenné, ha megbánná, különben a Pokol tüzére jut.” Ezen aztán az istennek se jutottak dűlőre, pedig mindkét csapat állítólag keresztény volt. Én úgy látom, hogy ilyen piszlicsáré véleménykülönbségek miatt van ír probléma, meg közel – keleti probléma is.

Szóval sokféle vallási érvelést hallottam én a mólón, és végül azt szűrtem le magamnak, hogy Isten (God) annyit tesz, mint jó („good”) mínusz egy betű, az ördög (Devil) meg rossz („evil”) plusz egy betű. Az emberek az egész történelem során mindig valahogyan a Jót és a Rosszat próbálták megszemélyesíteni. És hiába adtak Istennek olyan sok nevet – Jehova, Allah és a többi — azért az ugyanaz az Isten.

Tizenegy éves voltam, amikor emlékezetes kirándulást tettünk az egész családdal a butlinsi üdülőtáborba. Le vagyok fényképezve rövidnadrágban, iskolai egyenszvetterben. (Ünnepnapra persze nem kellett volna felvenni az egyenruhát, de azt hiszem, nem volt másik rendes szvetterem). A képet az öcsém készítette. A hotdogos bódé előtt vett le, mert azt menőnek tartottam, hiszen olyan amerikai volt;

Aztán ott álltam, fejemen az egyensapkával, abban a dög melegben az úszómedence közelében, amikor odamasírozott egy csomó cserkész Gatesheadből.

Tök egyformán néztek ki a skótkockás sapkájukban meg rövidnadrágjukban és szürke szvetterükben, még a hónuk alatt is fehér egyentörülköző volt. Szabályos sorban masíroztak oda a medencéhez, aztán úsztak egy jót, de nem ez volt a lényeg, hanem hogy mindenki megfordult utánuk. Akkor jöttem rá, mennyit számít, ha az ember kinéz valahogyan. Azon a héten az összes cserkészversenyt ők nyerték meg Butlinsban, és ezen senki nem lepődött meg.

Apám afféle ösztönös zenész volt. Fiatalabb korában trombitált egy jazzegyüttesben. Előástam egy fényképet a hatvanas évekből, amit egy családtagtól kaptam, azon egy nagydobnál ül. Ez a kép adta egyébként a Sgt. Pepper ötletét. Az eredeti zenekart Jimmy Mac Jazz Bandnek hívták. A papám a képen 24 éves, és mellette látható Jack nagybátyám, aki harsonás volt.

Papa addig trombitált, amíg a fogai el nem romlottak. Később megpróbálkozott a klarinéttal, de az annyira nem ment neki, hogy mindenki kinevette. Otthon zongorázott is, mert mindig volt zongoránk. (Nagyon jó hangja volt annak a zongorának, és még ma is megvan nekem, apám Brian Epstein apjától, Harrytől vette.) Még ma is előttem van, amint fekszem a padlón, papa meg a „Lullaby Of The Leaves – t zongorázza (ez még ma is az egyik kedvencem), vagy az ő kedvencének, Paul Whitemannek valamelyik dalát, például a „Stairway To Paradise” – ot.

A zongorát mind a mai napig szeretem, ezt talán apámtól örököltem. Ő már akkor játszott rajta, amikor megszülettem, és még a Beatles korszakában is. Ezek voltak az én zenei gyökereim, például a „Stumbling”, ami egy nagyon raffinált dallam, és papa el is magyarázta, mitől az. Az iskolában mi nem tanultunk zenét. Papa viszont sokat tanított, például felhívta a figyelmemet az akkordváltásokra a »Stairway To Paradise« elején. Később azt akarta, hogy vegyük föl ezt a számot a Beatles – szel, de mi tiltakoztunk: „Papa! A „Stairway To Paradise”? Ugye nem gondolod komolyan, hogy azt a szöveget elénekeljük?”

Aztán nemrégiben meghallgattuk George – dzsal az egyik korai számomat, a „Like Dreamers Do” – t, összenéztünk, és George azt mondta: – Na tessék, ez tisztára olyan, mint a papád zenéje, a „Stairway To Paradise”. Szóval a muzikalitásomat nagyrészt apámtól örököltem.

Emlékszem, gyakran jött vendégségbe valamelyik barátja, olyankor mondtuk, hogy „na, most aztán igazán kizongorázhatja magát”. Egyikük, Freddie Rimmer zongorista volt, és ő később azt mondta nekem, hogy nem tartja magát valami nagymenőnek, de nekem gyerekkoromban úgy tűnt, hogy senki más nem tud olyan akkordokat fogni, mint ő. Ugyanazt játszotta, mint Apa, a „Chicagó” – t meg hasonló régi jazz – számokat. És mindketten vonzódtak a különleges ütemű zenéhez, bár ők ezt egyáltalán nem is sejtettek magukról.

Szóval Papa egész jó autodidakta zongoristának számítót, de engem nem volt hajlandó tanítani, éppen azért, mert ő sem tanulta senkitől. Amikor arra kértem, hogy foglalkozzon velem egy kicsit, mindig azt mondta, hogy ha már olyan nagyon akarok tanulni, tanuljak rendes tanártól. Meggyőződése volt, hogy tanulni csakis tanártól lehet, – ezt a szemléletet nevelték belé. Nem értettem vele egyet, de tisztelem az álláspontját. Így aztán eleinte hallás után tanultam, mint Ő, később meg jártam igazi zongoraórákra is, de ezzel az volt a baj, hogy a tanárnő egy számomra teljesen idegen öreg hölgy volt, a lakása meg olyan öregszagú, ezért kényelmetlenül éreztem magamat nála. Hiába, még eléggé kisgyerek voltam, aki nem szívesen alkalmazkodik. Meg odáig még csak tetszett a dolog, amikor megmutatta, mit kell csinálni, de a leckét már nem csíptem. Még hogy lecke! Az merő szenvedés volt. Négy – öt hétig bírtam, aztán már túl nehezeket adott fel, és bedobtam a törülközőt. Végül a mai napig nem tanultam meg kottát sem írni, sem olvasni, pedig van egy olyan gyanúim, hogy akkor talán minden másképpen alakult volna.

Az apám is szerzett egy dalt-igen, tudtommal csak egyet —, és amikor sok – sok évvel később rákérdeztem, emlékszik – e még a „Walking In The Park With Eloise” – ra, azt mondta, nem is szerezte, csak úgy megcsinálta. No, mindenesetre mondtam neki, hogy fölvettem néhány barátommal Nashville-ben. Közöttük volt Chet Atkins is, aki magával hozta Floyd Cramert; összeálltunk szépen, és megcsináltuk a felvételt direkt csak a papa kedvéért.

Papa mindig arra biztatott, tanuljak meg zongorázni, mert az mindig jól jöhet majd, ha meghívnak partikra. Ő például szilveszterkor mindig játszott, mert olyankor mindig nagy vendégség volt nálunk. Ezek voltak a legjobb bulik, amikre emlékszem, mert olyan klassz közösségi hangulat uralkodott.

Mi gyerekek ilyenkor a büfés szerepét játszottuk, egy asztal volt a bárpult. Megtanultuk, hogyan nevezik a koktélokat (mondjuk ha valaki „rum and black” – et rendelt, akkor a ribizliszörpbe kellett töltenünk egy kis rumot), meg hogy melyik sört honnan kell csapolni. Nagyon élveztük, mert mindenki emelkedett hangulatban volt. Emlékszem, a jó öreg Jack bácsi mindig csuda jó vicceket mesélt. A jó viccet mindig úgy őrzöm, mint az aranyat. Jack bácsi pedig sosem mondott rossz viccet. Ő is mindig nagyon berúgott, meg Harry nagybátyám is. Ha pedig Joe bácsinál töltöttük a szilvesztert Aintreeben, éjfélkor mindig jött egy dudás, persze nem profi, csak egy szomszéd, és ennek olyan bensőséges hangulata volt.

Amikor a gyerekkorunkról beszélgettünk Johnnal, rájöttem, hogy az enyém sokkal meghittebb volt. Azt hiszem, ezért nem idegen tőlem a szentimentalizmus. Nem is röstellem, pedig tudom, hogy sokan cikinek tartják, de szerintem direkt jó dolog.

A szilveszteri bulin rendszerint apám volt a főszereplő. Én csak akkor ültem le helyette a zongorához, amikor már nem játszhatott az ízületi gyulladása miatt. Volt egy idősebb fazon, Jack Ollie, egyik unokatestvérem férje, aki mindig odajött hozzám egy korsó sörrel a kezében, lecsapta a zongorára, aztán, ahogy kortyolgatott belőle, mindig azt mondogatta: – Ez jó, ez jó, ez jó… Mást aztán nem is mondott soha, csak rendelte egyre a söröket magának, no meg nekem is.

Már elég régóta nem játszottam, de valaha beletartozott a repertoáromba a „Red Red Robin” és a „Carolina Moon” is. Volt egy nagyon klassz nagybátyám, Ron, aki mindig megkérdezte, tudom – e a „Carolina Moon – t, és amikor mondtam, hogy igen, rám parancsolt, hogy azt még ne játsszam el, majd csak ha szól. És rendszerint tizenegy tájban, amikor már emelkedett volt a hangulat, odajött hozzám, megveregette a vállamat, és azt mondta: – Na, most már jöhet – , mire én eljátszottam a „Carolina Moon” – t, és nagy siker volt. És Ron bácsi mindig tudta, mikor érett meg rá az idő.

Egyébként órákig játszottam ilyenkor, és ez remek gyakorlat volt. Később arra is kértek, hogy a „Let It Be” – t vagy valamelyik másik dalomat is eljátsszam ilyen alkalmakkor, de erre sohasem voltam hajlandó. Valahogy nem lett volna kóser.

Apám nagyon szerette a keresztrejtvényeket is, és nekünk is nagyon ajánlgatta, merthogy így gazdagodhat a szókincsünk. Ugyanis ő korán abbahagyta az iskolát, és azután csak autodidaktaként tanult. Olyan szavakat tanultam tőle, amelyeket senki más nem ismert, vagy nem tudott helyesen leírni az iskolában, például a „phlegm” – et. Apám a munkáján keresztül sok embert ismert, akire felnézett a műveltsége miatt, ezért forszírozták anyámmal, hogy mi is művelődjünk. Azt hiszem, az ambícióim jórészt innen származnak.

Papa eléggé prűd volt. A szüleim sosem beszéltek velem a szexről, merő szégyenlősségből. Papa próbált ugyan okítani engem, de az valahogy mindig rosszul sült el. Egyszer például megkérdezte tőlem: – Látod azt a két kutyát? —, mire én rögtön mondtam: — Ilyenkor le kell őket locsolni hideg vízzel. – Szóval kerülgette a témát, mint a forró kását, de nem volt jelentősége, mert én már tizenegy évesen megtudtam mindent a többi sráctól. Ki is cikizték volna rendesen azt, aki nem tudott semmit: „Mi van, te hol éltél eddig?”

De azért apám nagyon klassz ember volt, nagyon jóindulatú, és mindig törekedett a jobbra. Végül nem jutott valami magasra a társadalmi ranglétrán, de az igyekezet mindig megvolt benne is, anyámban is. Miután anyáin szülésznő volt, engem és az öcsémet orvosnak szántak, csak hát mi ahhoz túlságosan lusták voltunk. Egyszóval ilyen környezetben nőttem fel én.

Tizennégy éves voltam, amikor Mama meghalt, – ez akkor nagy megrázkódtatást jelentett. Azt csak később tudtam meg, hogy rákbeteg volt. Annak idején el sem jutott a tudatomig, hogy miben halt meg.

Mama azt szerette volna, ha megtanulunk rendes angolt beszélni. Máig bűntudatom van amiatt, hogy egyszer kigúnyoltam a kiejtését. Azt mondta: „ask”, éspedig hosszú „á” -val, ahogyan Oxfordban meg Cambridge-ben mondják, én meg, én hülye, kiigazítottam. Aztán amikor meghalt, arra gondoltam: „Most miért csináltad ezt, te barom? Muszáj volt megbántanod a mamádat?” Talán már mostanra sikerült ezen túltenni magamat.

Apám teljesen összeroppant anya halála után. Éppen az volt a legrosszabb, hogy hallanom kellett apám sírását. Ilyesmi addig nem fordult elő. Akkor jöttem rá igazán, milyen szörnyű csapás érte a családot. És biztosan ez a sírás is hozzájárult ahhoz, hogy olyan gyorsan váltam felnőtté. Az ember kölyökkorában sokakat hall sírni, nőket meg gyerekeket. és persze maga is bőg néha, ez mind oké, de amikor az embernek az apja sír, akkor tudja, hogy tényleg nagy baj van, és megrendül a biztonságérzete. Én azonban elhatároztam, hogy ez nem fog engem befolyásolni, és páncéllal vettem körül magamat. Nem ültem otthon órákig, bőgve az ilyesmi ma már elmenne, de akkor semmi helye nem volt az életemben.

Azt hiszem, John és énközöttem igen erős kötődést jelentett, hogy mindketten korán elveszítettük az édesanyánkat. Mindketten elég mély érzelmi slamasztikába kerültünk, és igen gyorsan ki kellett belőle keverednünk, hiszen még tinik voltunk. Mindketten felfogtuk, hogy olyasmi történt velünk, amiről nem lehet beszélni, viszont mi ketten akár tréfálkozhatunk is rajta, mert egyaránt átéltük. Én is nevethettem rajta, meg ő is, de másnak már nem volt szabad. Szóval néha repedtre röhögtük magunkat, de ez csak a látszat volt. John megjárta akkor a poklot, csak nem mutatta, mert olyan fiatalon az ember még nem mutathatja ki az érzéseit. Később aztán egyszer – kétszer kijött rajtunk. Olyankor csak ültünk kettesben, és sírtunk. Ritkán történt, de jólesett.

Miután mama meghalt, rám hárult egy és más a háztartásból: nekem kellett begyújtanom, meg takarítanom is egy kicsit. Arra persze vigyáztunk, hogy maradjon idő a játékra is.

Kész szerencse, hogy volt egy csomó nagynéném. Keddenként eljött Milly és Jinny néni, így nekem az volt az ünnepnapom, mert olyankor vacsorával vártak, és lefekvésig nem volt semmi dolgom.

Kicsit megtanultam főzni is, nem is vagyok rossz szakács. Már akkor is remek paradicsomszószt tudtam készíteni. Egyébként amikor kezdtünk ismertté válni, és már a Cavernben játszottunk, apám beugrott a klubba, és hozott fél font kolbászt vacsorára. Azt aztán hazavittem, megsütöttem, és csináltam hozzá krumplipürét. Pürében máig nagy vagyok.

Néha elmentem focimeccsre. Az egész család Everton – drukker volt, így aztán a Goodison Parkba jártunk Harry és Ron bácsikámmal. Ezekre a napokra szívesen emlékszem vissza, pedig a focit nem kedveltem különösebben, mint ahogy az egész Beatles is hadilábon állt a sporttal. Én a meccsen a bemondásokat szerettem. A közönség soraiban mindig vannak született komédiások, szerintem a vicceket is ők találják ki. Emlékszem, egyszer egy néző trombitával kommentálta a meccs fordulatait. Ha valaki fölé lőtt, akkor a „Fönn a magasban” – t játszotta. Nagyon ötletes volt.

Egyik születésnapomra kaptam apától egy trombitát. Imádtam, hiszen az akkoriban nagyon népszerű hangszer volt: ott volt Harry James, akit Aranytrombitásnak hívtak, meg Eddie Calvert, aki a „Cherry Pink And Apple Blossom White” – ot játszotta, és még egy csomó klassz trombitás szám. Szóval sok volt a remek trombitás, és mi kölykök is leginkább azok szerettünk volna lenni.

Egy darabig meg is maradtam a trombitánál, és megtanultam például a „When The Saints” – et, amit máig el tudok fújni, bár csak C – dúrban. Megtanultam skálázni is, meg még egy pár ilyen alapvető dolgot.

Aztán rájöttem, hogy nem fogok tudni énekelni, ha ez az izé a számban van, és megkérdeztem apát, nem bánná – e, ha elcserélném egy gitárra, merthogy az is nagyon tetszett nekem. Azt mondta, rajta, és akkor szereztem a Zenith márkájú akusztikus gitáromat, ami még ma is megvan.

Első gitárnak mindenesetre jó volt. Fordítva játszottam rajta, mivel balkezes vagyok. Megtanultam fordítva az A – , a D – és a C – dúrt – ennyivel akkoriban még bármit le lehetett kísérni. Ekkor kezdtem dalokat írni, mert már tudtam egyszerre játszani és énekelni, Az elsőt még tizennégy évesen írtam, „I Lost My Little Girl” volt a címe, és így szólt: „Ma reggel, amikor felébredtem, nagyon zúgott a fejem, és akkor jöttem rá, hogy elhagyott a kedvesem, ajjajaj”. Fura, de egész tökös kis szám, mindössze három akkorddal: C – dúr, G7 és C – dúr. Először lefelé vezettem a dallamot, aztán meg fölfelé. A korai dalaimat mind ezzel a Zenithtel komponáltam, beleértve a „Michelle” – t és az „I Saw Her Standing There’ – t is. És ezen tanultam meg a „Twenty Flight Rock” – ot, amivel később bekerülhettem a Quarry Menbe.

Idővel aztán ez az első gitár elkopott egy kicsit, így aztán unokatestvérem, Ian, aki asztalos, helyrepofozta, mostanra meg már rendesen restaurállattam, és jobban néz ki, mint valaha.

John volt a mi helyi huligánunk. Ismerte látásból az is, akinek nem mutatkozott be. Jól ismerem az élettörténetét, és idővel rájöttem, hogy a gyermekkora tette azzá, ami lett. Attól lett olyan vadóc, hogy az apja elhagyta a családot, amikor John még csak négyéves volt. Azt hiszem, ezt sohasem tudta feldolgozni magában. Sokat beszéltünk erről, és mindig az gyötörte, hátha őmiatta ment el az apja. Ez persze teljes képtelenség volt, ő mégsem tudta soha teljesen kiverni a fejéből, és ezen morfondírozott.

Aztán elköltözött hazulról, és Mimi néniénél meg George bátyjánál lakott. Amikor George bácsi meghalt, John kezdte azt hinni, hogy a férfiakat valami átok sújtja a családban. Szerette George – ot, ezt egész biztosan tudom, mert sosem titkolta, kit szeret.

Szerintem nagyon megviselték ezek a veszteségek.

Ráadásul az anyja az akkori fogalmak szerint „bűnben” élt, azaz házasság nélkül egy férfival, akitől két lánya is született, Julia és Jacqui. Mind nagyon helyes emberek voltak. John nagyon szerette, sőt bálványozta az anyját. Én is kedveltem. Klassz nő volt, mindig vidám, és szép, hosszú vörös hajjal.

Tudott ukulelén (portugál eredetű, ujjal pengetett, négyhúros gitárféleség – szerk.) játszani. Aztán meghalt egy autóbalesetben, így aztán John ifjúsága a tragédiák sorozata volt.

Ettől lett John olyan vad gyerek, ettől lett huligán. Liverpoolban akkor mindennapos volt az erőszak, és sok volt a huligán, és emiatt kerülni kellett bizonyos mellékutcákat. Aki pedig olyan magányos volt, mint John, annak fel kellett vérteznie magát valahogy. Hosszúi pajeszt növesztett, hosszúi dzsekiben, csőnadrágban és krepptalpúi cipőben járt. Feltűnő jelenség volt, amint fölszállt a buszra, és tudtam, hogy nem lesz jó bámulni, mert még megüthet, hiszen idősebb is nálam. Ez persze még azelőtt volt, hogy megismerkedtünk.

Iván Vaughan barátom velem egy napon született. Remek fickó volt, aki sajnos hamar meghalt Parkinson – kórban. Jóban volt Johnnal is, és ő vitt el engem Wooltonba, ahol Johnék játszottak. Ő kérdezte meg egy nap, nincs – e kedvem vele menni Woolton Village – be, mert ott valami nagy mulatságot rendeznek. Ő is meg John is ott laktak Wooltonban. Mondtam, hogy oké, nincs semmi jobb dolgom, menjünk csak. Történetesen ott lépett fel John is a bandájával.

1957. július 6-án történt. Iván meg én tizenöt évesek voltunk. Elmentünk a wooltoni mulatságra, ahol volt mindenféle szokásos attrakció, már amilyen egy ilyen vásártéren szokott lenni, csupa hülye bóvli, de egy zenekar is játszott egy dobogón, egész szép kis közönség előtt.

Mi rögtön odamentünk, mert elsősorban a zene érdekelt minket. Volt ott a dobogón egy srác göndör, sötétszőke hajjal, kockás ingben, egész divatosan nézett ki, és egyik kedves dalomat énekelte, a „Come Go With Me” – t a Del – Vikingstől. A szöveget ugyan nem tudta, de ez nem számított, mert mi sem tudtuk, csak a refrénjét, ami úgy szólt, hogy „gyere kicsim, tarts velem, nagyon szeretlek’. John meg ezt néha olyan blues – szövegekkel helyettesítette, mint a „le, le, le, egészen a börtönig”. Jól énekelt abban a skiffle-bandában, amit Quarry Mennek hívtak, mert John a Quarry Bank suliba járt, – tetszett nekem a játékuk.

Körbejártunk, aztán Ivánnál a színpad mögé mentünk. A banda már csomagolt, hogy majd az egyházi kultúrteremben folytassa este, és sört ittak. Én akkor még túl fiatal voltam ehhez, de elfogadtam egy korttyal, hogy imponáljak ezeknek a nagy tizenhat éveseknek, akik itt készültek a kocsmaéletre. Elmentünk az esti műsorra is, és az is tetszett, bár kis híján verekedés tört ki, azt mondták, elindult oda a garstoni huligánbanda. Gondoltam is, hogy na, mibe keveredtem? Eljöttem ide szórakozni, aztán egyből belecsöppenek itt valami gengszterháborúba? De aztán nem lett semmi baj, sőt leülhettem a zongorához.

John addigra már beivott, éreztem a szeszgőzös leheletét, amint közel hajolt. Persze kissé már mind be voltunk állítva. Láttam, hogy élvezi a játékomat – a „Whole Lotta Shakin’ Goin’ On” – t játszottam C – dúrban, de tudtam a „Tutti Frutti” – t és a „Long Tall Sally” – t is. Aztán gitározni kezdtem, megcsináltam balkezesen a „Twenty Flight Rock’” – ot, és még a szövegét is tudtam végig. Szerintem ezzel lettem Beatle. A szöveget egész frissen tanultam meg, mert közvetlenül előtte szerezte meg lan James barátom. Mindig próbáltuk leírni a szövegeket a lemezről. A „Twenty Flight Rock” – hoz viszont nehéz volt lemezen hozzájutni, én heteket vártam rá, miután megrendeltem. Vagy a Currynél vásároltunk lemezt, vagy a NEMS-ben. Néha csináltuk azt is, hogy a boltban „belehallgattunk” egy lemezbe, aztán nem vettük meg. Emiatt persze dühösek voltak ránk, de ez bennünket nem érdekelt, ha közben meg tudtuk jegyezni a szöveget. Sosem volt valami nagy lemezgyűjteményem.

Akkoriban gyakran bicikliztem át Wooltonba lvanékhoz. Nem messze laktunk, Allertonban. (Akkoriban ez fontos volt, mert minket még nem furikázott autóval senki). Biciklivel járt Pete Shotton is, a Quarry Mén egyik tagja, és így ismerkedtünk meg. Pete közeli barátja volt Johnnak. Ő mondta nekem: – Figyelj csak, Paul, jól játszottál a múltkor, és arról dumáltunk, hogy nem lenne kedved beszállni a csapatba? – Azt válaszoltam, hogy még meg kell gondolnom, de valójában már első hallásra rendkívül kecsegtetőnek tartottam az ajánlatot, így aztán megüzentem Ivánnál, hogy csatlakozom.

Liverpoolban, Newcastle-ban meg Glasgowban az az érdekes, hogy van egy csomó híres utcanév, – így esett, hogy én először a Broadwayen léptem föl a Quarry Mennel, csak éppen Liverpoolban. (Az első lemezfelvételünket meg az ottani Kensingtonban készítettük). Úgy döntöttek, hogy az első gitárszólómat a „Guitar Boogie”-ban játszhatom, mert az a próbán igen könnyen ment. Nem is lett volna semmi baj, ha nem érzem műsor közben, hogy izzad a tenyerem. Az járt a fejemben, hogy mi a fenét keresek én itt, – teljesen betojtam, mielőtt eljött a nagy pillanat, amikor mindenki a gitárosra figyel. Nem is bírtam eljátszani a szólót, és pár évvel ezelőttig nem is próbálkoztam vele többe. Így került George a csapatba.

George – ot az autóbuszról ismertem. Mielőtt Allertonba költöztünk volna, Speke-ben laktunk, az úgynevezett Ipartelepen, – ma már tudom, hogy gyárakat akartak telepíteni oda, de akkor fogalmam sem volt róla, miért hívják így a környékünket, és nem is érdekelt. Amikor iskolába mentem, George mindig egy megállóval énutánam szállt föl. Aztán, mivel majdnem egyidősek voltunk, szóba elegyedtünk. Egy kicsit félvállról beszéltem vele, mert én voltam az idősebb – és ezt a hibámat nem vetkőztem le a Beatles – korszakban sem. De ha az ember tizennégy évesen ismer meg valakit, és az egy évvel fiatalabb, akkor később nehéz tudomásul vennie, hogy felnőtt. Számomra George még mindig kisfiú, Ringo viszont valóságos bácsi, hiszen két évvel idősebb nálam, és már akkor is az volt. Amikor csatlakozott hozzánk, neki már szakálla, kocsija és öltönye is volt. Kész felnőtt volt hozzánk képest.

Én hívtam föl John és a többi „Quarry” figyelmét George – ra. Mondtam, hogy jól gitározik, ezért be kellene venni őt is. Mondták, hogy jó, meghallgatják.

George annyira jól tudta játszani a „Raunchy” – t, mintha a lemezről szólna. Emlékszem, egy este magunk voltunk a busz emeletén, és ott mondtam neki, hogy játssza csak el, így aztán elővette a gitárt, és megcsinálta, de úgy, hogy mindenki egyetértett: be kell őt venni. Ha én azzal kerültem be, hogy tudtam a „Twenty Flight Rock” szövegét, ő meg azzal, hogy „talán, kicsit még túl fiatal, de az biztos hogy piszkosul tudja a Raunchyt. Ettől kezdve George volt a mi profi gitárosunk. Később ugyan John is játszott néhány szólót Chuck Berry stílusában, de ezt a szerepet többnyire átadta George-nak, ő meg kísérőgitáros lett.

John ekkor már képzőművészeti főiskolás volt, és kis híján tizenhét éves, én meg csak tizenöt. Ez akkor nagy különbségnek tűnt. Ha pedig valami felnőtteset akartunk csinálni, mindig aggódtunk, hogy George még túlságosan kisfiú.

Még nem is borotválkozott. Így aztán sokszor törtük a fejünket azon, mit találhatnánk ki, amitől kicsit felnőttesebbnek nézne ki.

Egyszer megnéztük George – dzsal a moziban a „The Blackboard Jungle – t”. Vonzott az is, hogy Vic Morrow volt a főszereplő, de ennél is többet számított, hogy a kísérőzene vezérmotívuma Bili Haley „Rock Around The Clock” – ja volt. A hideg futkosott a hátamon, amikor először hallottam, így aztán pusztán annak a kedvéért is megnéztük volna a filmet. Namármost tizenhat éven felülieknek ajánlott film volt, és én még be tudtam dumálni valahogy magamat, pedig nekem is kölyökképem volt, de George tényleg túl kisfiúsán nézett ki. így aztán sárból mázoltam neki bajuszkát, ami irtó hülyén állt neki. Emlékszem, ahogy a hátsó udvarba mentünk, és összekapartam egy kis sarat, amit a (első ajka fölé mázoltam. Tisztára röhejesen nézett ki, de arra gondoltam, így tényleg idősebbnek látszik egy kicsit, és talán be fogják engedni, – így is történt. A filmben aztán nagyot csalódtunk, mert egyáltalán nem az volt, amire számítottunk, hanem a fiatalkori bűnözésről szólt, és állandóan csak dumáltak benne.

Ott voltam az Odeonban Bill Haley fellépésén. Talán 24 shillingbe került a jegy, így aztán egyedül én mehettem el közülünk, mert csak én tudtam ennyit összespórolni. Nekem is elég sokáig kellett gyűjtögetnem a pénzt, de nagyon elszánt voltam, mert annyira akartam látni Haley – t, hogy semmi pénzért nem hagytam volna ki. Emlékszem, rövidnadrágban mentem el oda, ami pedig hallatlan dolognak számított egy rockkoncerten. Óriási élmény volt, pedig a műsor első felében nem is Bill Haley játszott, hanem Vic Lewis és zenekara, így aztán kissé becsapva éreztem magamat.

Több filmszínészt is a példaképemnek tekintettem. Például Fred Astaire – t, aki mindig olyan elegáns és behízelgő volt, és a hangját is szerettem. Marion Brandól mindannyian imádtuk. Szerettem Robb Wilton komikust is, aki egyszer autogramot adott nekem. Egy ismerősöm szerezte meg, aki portás volt a liverpooli Empire-ban. Máig azért vagyok hajlandó autogramot adni, mert annak idején én is gyűjtöttem, és tudom, milyen érzés. Volt, hogy hosszú ideig képes voltam ácsorogni az Empire művészbejáratánál, csak hogy kaphassak autogramot mondjuk a Crew Cutstól. Ha pedig annak idején nekem adtak, én miért tagadnám meg?

Egyszer írtam a Fulham futballklubnak Johnny Haynes autogramjáért, és bizsergető érzés volt, amikor megkaptam postán. Kértem Sir Peter Scott aláírását is, akinek akkor önálló tévéműsora ment, ahol hetente valami más madarat rajzolt le. Azt írtam, küldje cl nekem a kacsarajzait, ha nem akarja eltenni őket, – a rajzokat nem kaptam meg, de írt egy udvarias választ.

Akkoriban szinte mindent a tévéből tudtunk meg. Ott hallottam előszóra „Rock Around The Clock” – ról, meg például Maharishiről is. A helyi tévéállomás — a Granada — a régió minden hírességét igyekezett meginterjúvolni. Így szereztem tudomást a rockfilmekről is, mint a Blackboard Jungle meg a Wild One Marion Brandóval (bár abban is némileg csalódtam).

Igazából azonban a zenét szerettem. Amikor szomorú voltam, egy – egy dal meg tudott vigasztalni. Sokszor csavarogtunk az akkori legjobb barátommal, Ian James – szel, és ha elromlott a kedvünk, hazamentünk, és föltettük a lemezjátszóra Elvist, mondjuk a „Don’t Be Cruel” – t, és ez kigyógyított bennünket a rosszkedvünkből.

Emlékszem, egyszer az iskola nagytermében voltunk, éppen szünidő volt, de összegyűltünk egy páran, és valaki elővett egy zenei újságot, ahol a „Heartbreak Hotel” – t magasztalták, meg persze Elvist, akit mi afféle megváltónak tekintettünk. És a szám, amikor meghallottuk, beigazolta a várakozásunkat. Ezután következett az első nagylemeze, amelyet máig a legjobbnak tartok. Örökké azt hallgattuk, és meg akartuk tanulni minden számát. Minden, amit később csináltunk, erre a lemezre utal vissza.

Elvisről leszoktam, amikor leszerelt, mert úgy éreztem, a hadseregben megpuhították. Nekem a GI Blues és a Blue Hawaii már nem volt az igazi. Tudom, ma sokan elandalodnak ezeken, de hát hallottam olyat is, hogy valakinek akkor tetszett Elvis a legjobban, amikor dagadtan, felpuffadtan lépett fel Vegasban, – talán azért volt nekik izgalmas, mert várhatták, mikor lesz rosszul?

Én viszont az 1956 – os Elvist szeretem, aki még fiatal volt és lendületes, és csillogott a szeme, és humorérzéke is volt a remek hangja mellett. Hihetetlenül tudott énekelni. Tessék csak megpróbálni elénekelni a számait, mint ahogy mi mindnyájan megpróbáltuk, és mindjárt kiderül, hogy még mindig ő a király. Az Elvis élőben 56 – os videófelvétele még teljesen klassz, de egy évvel később beszippantotta őt Hollywood, és akkor kihunyt a tűz a szemében. Azon a videón viszont fantasztikusai produkál; sikoltozó lányoknak énekel, de minden mozdulatán érződik, hogy ő nem hisz a sikolyokban. És a dal minden egyes sorában újra reagál rájuk. Ezt a felvételt meg ma is nagyon szeretem. Hiába no, tagadhatatlan, hogy Elvis óriási hatással volt ránk.

A másik nagy zenei példaképünk Chuck Berry volt a „Johnny B. Good” – dal. Emlékszem, John hálószobájában hallgattuk és próbáltuk megtanulni a Berry – számokat. Ott tanultam meg a „Memphis, Tennessee’’ – t.

Láttam a tévében Eddie Cochrant is, talán az „Oh Boy – t adta elő. Voltak már előtte is jó énekesek, mint Cliff Richard vagy Marty Wilde, de Eddie énekelt és gitározott egyszerre elsőként. Ő énekelte a „Milk Cow Blues” – t, és imponáló volt a Gretsch gitárjával.

Nekem az igazi zenés film máig a „The Girl Can’t Help It”. Addig ezt a műfajt csak afféle kísérőműsornak tekintették, vagy a zene volt csupán kíséret, mint a „Blackboard Jungle”-ban. Na meg voltak azok a fekete – fehér rövidfilmek, ahol Alán Frced volt a „házigazda”. Mindezek után jött a The Girl Can’t Help It”. Van az a híres jelenet mindjárt az elején, amikor Tom Ewell tölti be a filmvásznat, aztán azt mondja: – Egy pillanat! majd fogja és kitolja a vásznat szélesre. Azután pattint egyet az ujjával, és a fekete – fehér átvált színesre. Ez igen, így kezdődik egy igazán nagy film! Azután jön Jayne Mansfield, és a pasasnak eltörik a szemüvege, közben meg Little Richard énekli a címadó dalt, aztán Eddie Cochran a „Twenty Flight Rock” – ot, majd Gene Vincent a „Be Bop A Lulá” – t, ami egyébként a legelső lemezem volt. Na, ezt a filmet még ma is szeretem.

Akkoriban nagyon sokan tűntek föl egyszerre. Buddy Holly kissé kirítt közülük, ő nashville – ikont a countryt hozta bele a képbe.

Ma is szeretem, ahogy énekelt, meg hogy maga írta a számait. A Beatlesnél is az volt a fordulópont, amikor ezt elkezdtük. Manapság már természetesnek tűnik, de akkor még újdonság volt. John és én azért mertük elkezdeni, mert ott volt előttünk Buddy Holly példája. Ez akkor valahogy úgy fogalmazódott meg bennünk: „Nézd már, ez maga írja a számait, pedig előadóművész is! Hallottak már ilyet?”

Mindig figyeltük az Elvis – filmeken, vajon tud – e gitározni, és kiderült, hogy valóban tud, de csak egy kicsit. Egész ügyesen imitálta, hogy ő fogja le az akkordokat. Sokan még erre sem voltak képesek, de az ilyenekről azt gondoltuk: „Minek a gitár a kezedben, ha nem tudsz rajta játszani? Tedd le, és inkább táncolj!” Az viszont nyilvánvaló volt, hogy Buddy Holly maga játssza a szólót a „Peggy Sue”-ban. Ezért is nagyon szerettük, meg azért, mert a lemezein mindig Holly – Petty vagy Petty – Holly volt feltüntetve, tehát tudtuk, hogy legalább vagy a zenét, vagy a szöveget ő szerezte. Irtó sokáig próbáltuk leutánozni a „ I hat’ll Be The Day” bevezető részét, és végül Johnnak sikerült.

John erősen rövidlátó volt. Hordott is szemüveget, de nyilvános helyen nem viselte. Amíg meg nem látta, hogy Buddy Holly is szemüveges, hülyén érezte magát benne. Emiatt örökké nekiment valaminek, és próbált belőle viccet csinálni.

Volt egy barátja a főiskolán, Geoff, aki még nála is rövidlátóbb volt. Amikor aztán együtt mászkáltak a belvárosban, sokszor kerültek röhejes helyzetbe: két rövidlátó, aki nem hajlandó szemüveget hordani, képzeljék csak el! Viszont amikor feltűnt a színen Buddy, John is elő merte venni a szemüvegét, – innen kezdve már azt is látta a színpadról, hogy kinek játszik. Mi akkor valahogy úgy képzeltük, hogy John Buddy, én meg Little Richard vagy Elvis. Kezdő korában az ember még valaki más akar lenni.

Én a zenében nemcsak a rockot szerettem. A mai gyerekek már nem is igen értik, hogy a mi időnkben a rock még csak egy zene volt a sok közül, mert ma már az a zene. Beletartozik minden a poptól a komoly bluesig. Akkor még nem akartam feltétlenül rockzenész lenni, amikor például a „When I’m Sixty – Four” – t írtam, Sinatra járt a fejemben, Volt sok olyan számomra fontos zene, ami nem rock volt. És ez hallatszik is az olyan Beatles – számokban, mint mondjuk a „Till There Was You „.

Volt egy idősebb unokatestvérem, Elizabeth Danher (ma Mrs. Robbins), aki ugyancsak befolyásolta zenei ízlésem alakulását. Meglehetősen érett lemezgyűjteménye révén sok mindent ő mutatott meg nekem, így a „My Funny Valentine” – t is. Szerettem a szövegét — „ha kérhetek tőled valamit, maradj meg olyannak, amilyen vagy” —, mint a Chuck Berryéit is.

Ugyancsak Betty mutatta meg a „Fever” – t Peggy Lee-től, aki a „Till There Was You” – t is énekelte. Azt csak évekkel később tudtam meg, hogy a szám a The Music Mán című musical betétdala volt. Innen jutottam el az olyan dalokig, mint az „A Taste Of Honey”, amit nem lehet igazán rockzenének nevezni.

Nagyjából egyforma ízlésünk volt Johnnal és George – dzsal. És mindig megmutattuk egymásnak, ha fölfedeztünk valami újat. Amikor John állt elő valamivel, az például erősen emlékeztetett a papám zenéjére. John egyik kedvenc dala a „Don t Blame Me” volt, amit talán az anyjától tanult, egy másik hasonló meg a „Little White Lies”. Néha az ilyeneknek is megtanultuk az akkordjait, de azért a fődolog a rock volt, azt akartuk a magunkévá tenni.

Amikor éppen nem játszottunk bulikon vagy tehetségkutató versenyeken, akkor más gitárosokat hallgattunk, és vadásztunk új akkordokra és lemezekre. Mintha a Szent Grált kerestük volna. Fülünkbe jutott például, hogy egy krapek Fazakerley-ben – ami Liverpool túlsó végén volt, tehát egész nagy útnak számított — ismeri a B7 – es akkordot, elmentünk hát megnézni. Egész kis tömeg gyűlt össze a buszon pusztán azért, mert a csávó ismerte a B7 – est. Valósággal leültünk elé, mint egy guru lábaihoz: – Ó, guru, azt hallottuk, hogy birtokodban van a B7 – es akkord! Kérünk, avass be minket is! és ő megmutatta, mi meg azzal mentünk haza, hogy tudjuk a B7 – est, bár egy ideig nem is tudtuk teljesen jól lefogni.

Egy nap meg azt a hírt kaptuk, hogy valahol messze, messze, talán még az üveghegyen is túl él egy ember, akinek megvan lemezen a „Searchin” a Coasterstől. Colin, John skiffle-bandájának a dobosa ismerte őt, így aztán fölkerekedtünk csapatostul, hogy megszabadítsuk őt a lemez birtoklásának súlyos felelősségétől. Nem is kapta vissza, úgy őriztük, mint az aranyat. Egyik kedvencünk lett a „Searchin”, a Beatles rendszeresen játszotta a Cavernben, sőt, amikor már voltak rajongóink is – általában kislányok —, ők sokszor sikoltozva követelték, hogy: „Énekeld el a Searchin’ – t, Paul!”

Szóval így szedtük össze a dolgainkat, hogy képesek voltunk messzire elbuszozni egy – egy lemez vagy buli kedvéért. Sokszor kölykök hoztak nekünk 45 – ös lemezeket, de sokat le is nyúltunk, főleg részegektől.

Aztán ismét leültem apa zongorájához. Azon szereztem a „When I’m Sixty – Four” – t még tizenhat éves koromban, és aztán sosem felejtettem el. Akkor arra gondoltam, jól jöhet még egyszer egy musicalben vagy hasonlóban.

Merthogy akkor még fogalmam sem volt, milyen pálya áll előttem.

Emlékszem, a buszra várva gyakran gondoltam arra: „Istenem, csak megütném egyszer a főnyereményt, mondjuk 75 ezer fontot; akkor meglehetne mindenem, ami fontos az életben: egy gitár, egy autó, egy ház.” Másra alig tudtam gondolni. Egyébként apa adott nekem egyszer tíz shillinget csak úgy, – nem tudok rá visszaemlékezni, hogy bárki mástól valaha ingyen kaptam volna valamit.

Délutánonként gyakran ellógtam az iskolából, John meg a főiskoláról, aztán összeültünk gitározni. Inkább hozzánk mentünk, mert senki sem volt otthon, apa ebben az időben dolgozott. Ilyenkor pipát vettünk elő, és megpróbáltunk tealevelekkel dohányozni, hogy felnőttnek érezzük magunkat, de teát szívni elég rossz volt. Akusztikus gitárral a kezünkben leültünk egymással szemben, és játszottunk. Az volt benne a klassz, hogy nem a saját fejemben kellett keresgélni a zenét, hanem azt néztem, mit játszik John, olyan volt, mintha tükör előtt gitároznék. Így nagyon jól lehetett zenét szerezni.

Együtt írtuk a számokat. Egy füzetbe jegyeztem fel őket, és minden oldalnak az állt a tetején: „a legújabb eredeti Lennon – McCartney szerzemény”. Csak a szöveget és az akkordokat írtam fel, a dallamot fejben tartottuk, és persze felírtuk, hol kell benyögnie a vokálnak az „ó” – kat meg „á” – kat; kottázni nem tudtam, kazetta akkor még nem létezett, Grundig magnóra pedig nem tellett nekünk. Egyik ismerősünknek volt ugyan egy magnója, de nem sok mindent vettünk föl rá, mert akkor még nem érdekelt minket annyira a saját zenénk. De azért abban megállapodtunk, hogy szigorúan fejben kell tartanunk minden dalunkat. Azért döntöttünk így, mert úgy gondoltuk: ha mi magunk nem tudjuk fejben tartani a dalainkat, hogyan fogják majd megjegyezni mások?

Megírtuk a „Love Me Do” – t és az „I Saw Her Standing There” – t, és ezzel egyszer s mindenkorra leraktuk az együttműködésünk alapjait. Úgy ment ez akkoriban, hogy az egyikünk bedobott egy ötletet, és aztán együtt dolgoztuk azt ki, mintegy egymással versengve.

A „Love Me Do” még elég egyszerű volt, csupa G – dúr, G7, C – és D – dúr. Abban a herfli a legjobb; John remekül tudott szájharmonikázni. Kromatikus hangszere volt, mint Stevie Wondernek, amin előbb meg kellett tanulnia, hogyan csiholjon ki belőle bluesos hangzást.

Egymást tanítottuk. Johnnak hol tetszettek az új soraim, hol nem. Persze a legtöbbet szerette, de volt olyan is, amit megvétózott. A „She Was Just Seventeen” – t például eredetileg azzal indítottam, hogy „Csak tizenhét éves volt, és sosem volt szépségkirálynő”, de ez a szépségkirálynős rész egyáltalán nem tetszett Johnnak, és sokáig vacakoltunk, amíg megtaláltuk a megfelelőt helyette: „Tizenhét éves volt, ha érted, mire gondolok”, ami azért jó, mert mi a francot kell ezen érteni? De így volt sejtelmes.

Szóval egymástól tanultunk, és egyre csiszolgattuk a dalokat, amiket aztán az „első száz szerzeményünknek” mondtunk (mellesleg volt vagy öt, de akkor nem riadtunk vissza a túlzásoktól), ennyi született meg a Forthlin Road – i házunkban, ahol mindig ki kellett szellőztetni a teafüstöt, és elpucolni, mielőtt apám hazaér.

Akkoriban még csak úgy be lehetett menni a stúdiókba, és az ember öt fontért, ami persze nagy pénz volt nekünk, gyerekeknek, fölvehette a saját lemezét. Megjelent az ember a teljes szerkójával, azután várt a sorára. Kicsit olyan volt, mint az orvosnál. Amikor az előtted lévő társaság végzett, bemehettél a stúdióba, ahol egy ürge beállította a mikrofonokat, aztán már énekelhettél is. Jött még negyed óra a várószobában, amíg a. lemez elkészült. Azt hiszem, az eredeti felvételt magnószalagra készítették, és onnan vitték át közvetlenül a műanyag lemezre. Ezek persze még eléggé primitív felvételek voltak.

Csináltunk mi is egy ilyen műanyag lemezt még 1958-ban. Öten játszottunk: George, John, Colin Hanton, Duff Lowe és én. Duff az iskolatársam volt, aki jól zongorázott, még Jerry Lee Lewis „Mean Woman Blues”-ának a bevezetését is el tudta játszani, amire egyetlen másik ismerősünk sem volt képes, ezért vettük be.

A felvétel a kensingtoni Phillips – stúdióban készült, ami nagyon előkelően hangzott. Az A oldalra John énekelte fel a „That’ll Be The Day” – t, a B – n meg a saját dalunk volt, az „In Spite Of All The Danger”, erősen Elvis – hatás alatt. Azt ketten énekeltünk Johnnal, és George játszotta a szólót.

Amikor kész lett a lemez, úgy egyeztünk meg, hogy mindenkinél egy hétig lehet. John kezdte, aztán átadta nekem, én meg egy hét múlva George-nak, ő pedig Colinnak, az meg Duff Lowe-nak, akinél aztán ottmaradt huszonhárom évig. Csak amikor már híresek voltunk, akkor szólt, hogy még mindig megvan neki a lemez, – , kénytelen voltam jó borsos áron visszavásárolni tőle. Azóta csináltattam róla néhány másolatot; nem akarom az eredetit lejátszani, nehogy elkopjon, de az nagyon klassz, hogy megvan egyáltalán.

Akkoriban még én is gitáron játszottam. Volt idő, amikor csak hárman voltunk a bandában, és mindhárman gitároztunk. Felléptünk itt – ott Liverpool környékén, és egy idő után mindenki más lemorzsolódott, elment dolgozni vagy főiskolára. Sokszor, amikor megjelentünk a három gitárral, megkérdezték, hogy hát a dobos hol van, mire mi azt mondtuk, hogy a gitárok adják meg a ritmust is, és szélesen mosolyogtunk; ezt aztán többnyire bevették, mi meg igyekeztünk tényleg nagyon ritmikusan gitározni.

Hallottuk, hogy be lehet futni az olyan műsorokban, mint a „Carroll Levis felfedezettjei”. Levis méltóságteljes, szőke kanadai fazon volt, azaz félig – meddig amerikai, ezért igen nagyra tartottuk. A kanadai akcentus olyan elegáns volt mindig a tévében. 1959-ben aztán bekerültünk a műsorába a manchesteri Ardwickban. A vonaton próbáltuk el a számokat, a „Think It Over” – t és a „Rave On” – t.

A tehetségkutató versenyen csúfosan megbuktunk, mint később a többin is. Sosem nyertünk meg egyet sem. Sőt esténként, amikor pubban vagy munkásklubban játszottunk, ott is rendre alulmaradtunk. A közönség inkább a saját óbégatásukra figyelt, mint ránk, mert már mindenki be volt rúgva. Végül mindig felülkerekedett egy kövér, öreg hölgy, aki két kanállal dobolt az asztalon. Hazamenet, a buszon mindig mondogattuk: — Tőle igazán nem kellett volna kikapni, nem is volt olyan jó. – De mégis, talán volt benne valami, talán jő combja van, nem gondolod? – Nem, nem, mi tényleg jobbak voltunk, csak az a sok hülye részeg nem vette észre. – Így próbáltuk összeszedni magunkat egy – egy újabb kudarc után.

Hogy mondjak valamit Stuart Sulcliffe – ról is? Nos, vele úgy ismerkedtünk meg, hogy John barátja volt a főiskoláról. Egyszer megvették egy képét 65 fontért. A példaképének, Nicolas de Stael-nek a modorában festette. Olyan absztrakt volt. Na de mit kezd az ember 65 fonttal? Mi hívtuk föl a figyelmét egy kávé mellett arra, hogy ennyiért már majdnem vehetne egy Hofner basszusgitárt. Azt mondta erre, hogy nem költheti el az egészet csak úgy, mert 65 font akkoriban egész vagyonnak tűnt, inkább festéket vesz meg vásznakat. Mire mi: – De Stu, gondold meg: egy Hofner, egy befutott együttes: íme az út a sikerhez! Végül beadta a derekát, és vett egy akkora Hofner basszgirárt, hogy eltörpült mellette. A probléma csak az volt, hogy Stu nemigen tudott játszani, viszont a hangszer nagyon dögösen nézett ki, így aztán mégsem volt akkora probléma.

Amikor bevettük a bandába, azt hiszem, 59 karácsonyán, kissé féltékenyek lettünk rá, különösen én. Mindig is féltékenyek voltunk John többi barátjára. Ugye ő volt a nagyfiú, és amikor Stuart beállt közénk, George meg én a háttérbe szorultunk, mert Stu egyidős volt Johnnal, kollégista volt, elismert festő, szóval befutott ember hozzánk képest, akik még csak gimnazisták voltunk, azaz még nem lehetett bennünket igazán komolyan venni.

De így állt össze a csapat, így lettünk öten a mindenkori dobossal együtt, ők viszont eleinte sűrűn váltották egymást.

4,672 összes látogatás, 4 mai látogatás