Ringo Starr önmagáról

SZÜLETTEM 1940. JÚLIUS 7-én LIVERPOOLBAN, A MADRYN STREET 9-ben.

RINGO STARR

Egy alagútban voltam, amelynek fényt láttam a végén, és odáig kellett eljutnom: így születtem meg. Rögtön nagy ujjongással fogadtak. Anyám szerint miattam tört ki a második világháború, de én sosem értettem, mit akar ezzel mondani. Ki tudja, hátha még igaza is van? Az időpontok mindenesetre stimmelnek.

A háborúra és a bombázásokra nem emlékszem, pedig Liverpool eléggé megszenvedte. A mi környékünk sok találatot kapott, és gyakran kellett elbújnunk, – azt csak később tudtam meg, hogy a szenespincébe. Nekem inkább szekrénynek tűnt. Emlékszem a foghíjas telkekre az utcán, és idősebb koromban sokat játszottam a romok között vagy lenn az óvóhelyeken.

Legelső emlékem az, hogy gyerekkocsiban tolnak. Anyám, nagyanyám és nagyapám voltak velem. Nem tudom, hol történt, de nyilván valahol vidéken, mert egy kecske vett üldözőbe minket. Mindenki nagyon félt tőle, én is. A körülállók rémülten sikoltoztak. Ez aligha történhetett Liverpoolban.

Apai és anyai ágon egyaránt szegény munkáscsaládból származom. Az anyai nagyanyám volt a legszegényebb, tizennégy gyereket szült. Ezzel szemben az egyik dédanyáin állítólag igen módos lehetett, mert valami nagyon csillogó kerítésük volt. De lehet, hogy mindezt csak én találtam ki; már igazán nem tudom, mit hallottam anyámtól, és mi az, amit én kombináltam össze.

Az igazi családnevem nem Starkey, hanem Parkin a nagyapámat Johnny Parkinnak hívták. Csak amikor az anyja másodszor is férjhez ment (ami hallatlan dolognak számított akkoriban), akkor lett Mrs. Starkey, és a nagyapám fölvette a mostohaapja nevét.

Egyébként a hatvanas években meg akartam csináltatni a családfámat, de nem sikerült, a nagyszülőknél nem jutottam tovább. Aztán a rokonságban kérdezősködtem, de belőlük sem sikerült kiszednem semmit, máig sem tudom, miért: talán attól tartottak, hogy kiszivárogtatok valamit a sajtónak?

Apám pék volt, anyámmal a pékségben ismerkedett meg. Készített süteményeket is, ezért jó parti volt, mert mindig volt cukrunk, még a háborúban is. Amikor hároméves voltam, apámnak elege lett az egészből, és otthagyott bennünket. Testvérem nem született, úgyhogy ketten maradtunk anyámmal, amíg ő férjhez nem ment másodszor is, tizenhárom éves koromban.

Apámra alig emlékszem. Talán ha ötször találkoztam vele, miután elköltözött tőlünk, és nem is alakult ki közöttünk semmilyen szoros kapcsolat, talán mert anyám telebeszélte a fejemet azzal, hogy mekkora gazember. Dühös is voltam rá, amiért otthagyott bennünket. És még dühösebb lettem, amikora pszichoterápián arra biztattak, hogy ne fojtsam el az érzelmeimet. Pedig gyerekkoromban úgy éreztem, hogy már lerendeztem magamban a dolgot, és erről az elfojtásról mit sem sejtettem. Engem még úgy neveltek, hogy elviseljem, ami jön. A miénk talán az utolsó olyan nemzedék, amelyik nem mutatta ki az érzéseit.

Anyám egy ideig nemigen csinált semmit, mert nagyon bánkódott apám után. Végül mindenféle otthoni munkát vállalt, hogy etetni és ruházni tudjon engem. Aztán el is járt: volt pincérnő, takarítónő, bolti eladó, bármilyen munkát elvállalt, ami adódott.

Kezdetben szép nagy, három hálószobás házban laktunk, de miután apám elment, anyám ezt nem tudta fenntartani. Addig munkáscsaládnak számítottunk, de ez úgy volt Liverpoolban, hogy ha az embert elhagyta az apja, egyből alsóbb osztályba került. Így aztán kisebb, kétszobás családi házba költözünk – persze mindkét házat béreltük. Ezt a másodikat már tíz évvel korábban lakhatatlannak nyilvánították, mi mégis húsz évig éltünk benne.

Nem költöztünk messzire, csak a szomszédos utcába: a Madryn Streetről az Admiral Grove – ba. Nem is tudok senkiről, aki arról a környékről valahová messzire eljutott volna.

Mindenünk felfért egy teherautóra, és le se zárták a hátulját, mert csak 300 métert ment. Ott ültem a platón. Erre igen élénken emlékszem, mert fájt elhagyni a megszokott házat. (Nem is tudom, az én szegény csemetéim mit szóltak hozzá, hogy annyit költözünk.)

A Madryn Street – i ház belsejére egyáltalán nem emlékszem. Az biztos, hogy nem volt kertünk. Az utca képe viszont elevenen él bennem, mert sok barátom lakott ott, és gyakran jártam náluk. Egyébként a nagyszüleim is a Madrynen laktak. Liverpoolban az volt a szokás, hogy mindenki közel lakik a nagyszüleihez.

A második házra már jól emlékszem. Kert ott sem volt, és fürdőszoba sem, a budi pedig a hátsó udvarban állt. Azért csak az otthonunk volt, és még külön gyerekszobát is berendeztek nekem.

Miután apám elment, anyám és a nagyszüleim neveltek fel. A különös ebben csak az, hogy ők nem az anyám, hanem az apám szülei voltak. Igazán szerettek, és klasszul viselkedtek velem, többször elvittek még nyaralni is.

Nagymamám, Annie (akit én persze nem így hívtam) nagydarab nő volt, nagyapám meg alacsony. Ha aztán beivott, és perlekedni kezdett, nagymamám felgyűlte a ruhaujját, bokszolóállásba helyezkedett, és biztatta nagyapát, hogy csak rajta! Erős, dolgos asszony volt, és született túlélő.

Ráadásul nagyi volt a legjobb csodadoktor Liverpoolban. Ha megbetegedtem, anya rögtön pokrócba bugyolált, és elvitt hozzá, ő meg hipp – hopp meggyógyított.

Pedig csak két gyógyszert ismert: a pépes borogatást és a forró puncsot. Imádtam ezeket a puncsokat, meg azt is, hogy olyankor mindenki körülöttem sürgött – forgott. Egyébként többnyire odafigyeltek rám, hiszen egyetlen gyerek voltam a családban.

Nagyapám imádta a lóversenyt, aztán ha veszített, dühében káromkodott és csapkodta az újságot. Nagymama mindig rászólt, hogy „Johnny, ne a gyerek előtti”, de aztán nagyapám mindig mondott még valami jó zaftosat, amit nagyon élveztem.

Volt egy kedvenc széke, abban üldögélte át az egész háborút. Sosem ment 1e az óvóhelyre, még akkor sem mozdult onnan, ha záporoztak a téglák. Ezért aztán gyerekkoromban én is nagyon szerettem leülni arra székre, de ha bejött, csak intett egyet, és máris pucolnom kellett onnan.

Életem egyik legszomorúbb pillanata volt, amikor a nagyapám meghalt. Tizenkilenc – húszéves voltam akkor. Az volt a legrosszabb, amikor elásták a földbe. Akkor döntöttem el, hogy inkább elhamvasztatom magamat, ne kelljen majd senkinek átélnie, amikor engem is gödörbe raknak és elföldelnek. A könnyem is csak akkor eredt el, amikor leengedték a koporsót.

Az iskolára, a St. Silasra élénken emlékszem. Az első napra talán nem is magamtól, hanem azért, mert anyám annyiszor elmesélte. Elkísért egészen a kapuig, pedig csak néhány percnyire volt tőlünk az iskola, de ez volt a szokás arrafelé. (Az persze szóba sem jöhetett, hogy a szülők az osztályterembe is bemenjenek az első napon, mint ahogy jóval később én bemehettem a saját gyerekeimmel.) Jól emlékszem, milyen óriásinak tűnt az épület, és milyen rengeteg gyerek volt ott. Eléggé félelmetesnek látszott.

Ebédre hazamentem, mert azon a környéken mi kicsik is nyugodtan közlekedhettünk, és bejelentettem, hogy aznap már nem lesz tanítás. Anyám ezt el is hitte, egészen addig, míg azt nem látta, hogy a többi gyerek mind szivárog vissza a suliba, akkor aztán kiparancsolt engem is. Egyszóval már az első naptól kezdve lógós voltam, később sem sokat koptattam az iskolapadot, és mindent összeadva legfeljebb ha öt évet töltöttem az iskolában.

Hatéves múltam, amikor súlyos hashártyagyulladást kaptam. Perforált a vakbelem, szóval egészen komoly eset volt. Mindenki ott aggódott nálunk, engem meg szörnyű fájdalmak kínoztak. Kijött a doktor, és nemsokára hordágyra tettek, majd elvitt a mentő. Benn a kórházban egy orvosnő vizsgált meg, és amikor megnyomta az oldalamat, annyira fájt, mint még életemben semmi.

Mielőtt elaltattak volna a műtéthez, megkérdezték, van – e valami kívánságom. Egy csésze teát kértem, mire azt mondták, nem lehet, csak majd ha kihoztak a műtőből.

Azt a teát végül csak tíz nap múlva ihattam meg, mert csak akkor tértem magamhoz a kómából. Amikor felnyitottak kiderült, hogy hashártyagyulladásom van, ami akkoriban még igen súlyos állapotnak számított. Anyámnak háromszor is bejelentették, hogy másnap reggelre meghalok. Szörnyű lehetett átélnie, és bizosan ezért féltett aztán olyan túlzottan. Szerencsém volt, hogy egyáltalán túléltem, és miután magamhoz tértem, még hosszú időre visszaestem a kábulatba.

A kórházban halálra untam magam. Ha sokáig van benn az ember, az jelenti számára a világot, én pedig összesen két évet töltöttem ott, a másodikat tizenhárom évesen. Az élet odabenn nagyon egyhangú. A barátaid is mind betegek, és amikor az ember végre lábra áll, elveszíti velük a kapcsolatot.

Anyám és a nagyszüleim majdnem mindennap meglátogattak. Sosem felejtem el, hogy egyszer az apám is eljött, megállt az ágyamnál egy notesszel a kezében, és megkérdezte, mit szeretnék a közelgő hetedik születésnapomra, aztán felírta a noteszébe! Végül nem vett nekem semmit – sem akkor, sem később, és évekig nem láttam újra. Hát ezért sem zártam őt a szívembe.

A kórházi ágyon tanultam meg, hogy a lábammal emeljem föl, ami leesett. Amikor már fél éve feküdtem benn, egyre jobban kezdtem érezni magam, és úgy volt, hogy pár héten belül hazamehetek. A születésnapomra kaptam egy kis játékbuszt. Az ágynak magasított oldala volt, és amikor kihajoltam, hogy visszavegyem a buszt a szomszéd fiútól, akinek odaadtam megnézni, kiestem, és felszakadt az összes műtéti hegem. Ezt megint nagyon veszélyesnek tartották, és emiatt még fél évig nem engedtek haza.

Végül jó egy évig voltam kórházban, és még utána is lábadoztam, úgyhogy még két évig nem mentem vissza a suliba. A kiesett időt ott nem lehetett pótolni, és mindig legalább egy évvel voltam lemaradva a többiekhez képest, egy tanár se vette a fáradságot, hogy korrepetáljon. Ezért aztán mindig én voltam az osztály hülyéje, és a legerősebb fiúval barátkoztam, hogy megvédelmezzen. Ekkor utáltam meg még inkább az iskolát, és egyre többet lógtam. Sokszor megtörtént, hogy anyám bepakolta az iskolai holmimat, de inkább a parkba mentem a haverjaimmal. Írtunk magunknak kikérő cédulákat, de mindig lebuktunk, mert nem tudtunk helyesen írni.

Kilencéves voltam már, mire végre megtanultam olvasni. Anyám nem tudott segíteni, mert mindig dolgozott, de Marie Maguire, anyám egyik barátnőjének a lánya sokat foglalkozott velem. Ó vigyázott rám, ha anyám elment moziba vagy dolgozni a kocsmába. Marié tanított meg olvasni a „Dobbin the Horse” – szal. Olvasni tehát tudok, de helyesen írni a mai napig sem tanultam meg. Ma már sajnálom, hogy akkoriban nem törődtem a tanulással, mert műveletlen maradtam. John bezzeg tanult latint is, meg festészetet is.

Liverpoolban a Dingle volt az egyik legkeményebb környék, a Toxtethnek pedig még ma is rossz a híre. Akkoriban több banda is működött ott, mindig verekedtek, tomboltak, meg kiraboltak másokat. De mindebből a gyerekek, a nők cs az öregek kimaradtak. Hozzánk soha senki sem nyúlt. Viszolygok, amikor arról hallok, hogy manapság képesek tolószékeseket meg kilencvenéves nőket is bántani. Ez aljasság. Ha valaki akkoriban ilyesmire vetemedett volna, azt biztosan megtorolják: a környék összes bandája együtt verte volna szarrá az illetőt.

Liverpool sötét és sivár hely volt, de gyerekként jól éreztük ott magunkat. Két jóbarátommal, Davy Pattersonnel és Brian Briscoe -val három triumvirátust is alakítottunk: mi voltunk a Három Testőr, a Halálfejesek, meg a Fekete Kéz bandája. Mindent együtt csináltunk, játszottunk detektívesdit, cowboyosdit, és egy iskolába is jártunk. Tíz – tizenegy éves korunkig úgy éreztük, miénk a világ, és a lebombázott házak helye remek játszótér volt. Sosem gondoltunk azokra, akiket ott ölt meg a bomba. – Találkozunk a bombin – mondogattuk.

Mindenfelé elcsavarogtunk gyerekkorunkban. Akkoriban csavargó szerettem volna lenni, mert az mindenhová eljut. Buszra nem volt pénzünk. Már nyolc – kilenc éves korunkban öt – hat mérföldeket gyalogoltunk Speke – be, a parkba vagy a városon kívüli erdőbe. A buszokat követve találtunk haza, lestük, hol fordulnak be. Biciklim még nagyon sokáig nem volt. Végül anyám vett nekem egy használtat, és egyszer elbicikliztünk Walesig meg vissza, de annyira feltörte a fenekemet az ülés, hogy örökre letettem a kerékpározásról.

Pedig Wales csak húsz – harminc mérföldre van Liverpooltól.

Kölyökkoromban sok minden mást is terveztem amellett, hogy csavargó leszek. Matróz is akartam lenni, hiszen Liverpoolban mindenki ismerte a dalt: „Elmegyek és mindent megnézek, és hozok haza tevenyerget”. Nálunk mindenkinek volt tevenyerge, mert minden második családban volt egy tengerész, aki ilyen szirszart hozott haza a tengerentúlról. Hoztak azért jó dolgokat is, amiket irigyeltünk, például lemezeket és divatos ruhákat.

Az első zenei emlékem nyolcéves koromból való, amikor Gene Autry énekelte a „South Of The Border – t. Attól borsózott először a hátam, ahogy mondani szokták. Az is nagyon tetszett, ahogy a három vokalista énekelte az „aj, aj, aj” – t. Gene Autry – ra azóta is fölnézek.

Az ember mindig egyből tudta, ki a tengerész, mert ők öltözködtek a legjobban. Ezért akartam én is tengerre szállni. Beiratkoztam a kismatrózok közé is. Gyakorlatoztunk meg minden, és az volt a legjobb, hogy játékpuskát is adtak a kezünkbe. Aztán kirúgtak, mert elcsórtam egy puskát. És végül sosem szálltam hajóra, mint ahogy nagyon kevés dolgot nem hagytam félbe életemben: valahol mindig elbaltáztam.

Voltak azért saját játékaim is, kaptam anyámtól meg a testvéreitől édességet meg kisebb játékszereket is. Aztán úgyis mindent elcseréltem, mert mindig valami más kellett volna. Előfordult, hogy egészen szép ajándékot kaptam, például egy kis kémiai készletet, de azt is elcseréltem, amin persze megsértődött az, aki adta. Hiába, én egy idő után a világon mindenre ráuntam. Egy darabig gyűjtöttem ugyan bélyeget, de valójában az igazi hobbim maga a csereberélés volt.

A Woolworthből lopkodtunk is a barátaimmal, persze csak mindenféle műanyag vackot, ami belefért a zsebünkbe.

Akármit gyűjtöttem, végül túladtam rajta. A 78 – as lemezeimet például egy unokatestvéremnek adtam, aki aztán ráült. Amikor elköltöztem Liverpoolból, a többi lemezemet magammal vittem, de a Patsy Cline – okat és a Little Richardokat ott kellett hagynom anyámnak.

Nagyapám mindenféle fémdarabokat hozott haza nekem a gyárból, ahol dolgozott. Bojlereket készített, és egyszer csinált nekem egy olyan vasutat, aminek a mozdonyában igazi tűz égett. Az volt életem legkedvesebb játéka. Akkora nagy volt, hogy akár rá is lehetett ülni. Miután születésemtől fogva vállalkozó szellem vagyok, kitaláltam, hogy jegyeket fogok árusítani a vonatra. Meg nyitottam egy állatkertet is a hátsó udvarban, de abban nem volt se tigris, se oroszlán, csak pók meg efféle, egy darabig meg egy gepárdbőr, amit szintén egy tengerésztől vettünk. Fél penny belépti díjat szedtem, aztán kitaláltam, hogy a belépés ingyenes, de kifele egy pennyt kell fizetni annak, aki nem mer esernyővel a kezében leugrani a falról. Mindig azt lestem, hogyan tehetnék szert egy kis jövedelemre.

Valamivel később az a briliáns ötletem támadt, hogy megkeresem az összes milliomost, például Frank Sinatrát, és kölcsönkérek tőlük egy – egy millió dollárt. Nem nyúlok hozzá, hanem beteszem a bankba, egy év múlva fölmarkolom a kamatokat, nekik meg visszaadom a pénzt, s nekik meg sejtelmük sem lesz róla, hogy tulajdonképpen mi is történt. Ezt aztán persze sosem valósítottam meg.

Tizenkét éves koromban átírattak a Dingle Vale – i középiskolába, de oda sem jártam valami sokat. A legkedvesebb emlékem onnan, hogy egy kis cipót adtak ebédre, aminek kivájtuk a közepét, és krumplit raktunk belé. Még mindig jobb volt, mint a menzakoszt.

A Dingle Vale messze volt tőlünk, jó fél óra gyalog. Mehettem a Princes parkon át, meg a Park Roadon is. Emlékszem, amikor hóesés után egyszer Brian Briscoe -val átmentünk a parkon, és mi hagytuk az első nyomokat a friss hóban. Ez annyira megtetszett nekünk, hogy nem mentünk iskolába, hanem egész nap a havat tapostuk.

Sokat verekedtem, pedig ha tényleg megütött valakit az ember, annak általában az lett a következménye, hogy másnap egy nagydarab fickó várta az iskola kapujánál, aki aztán vagy leütötte, vagy csak megrázta, és megfenyegette: – Ne merj többé hozzányúlni a mi Frankünkhöz! Ezért aztán mindig is szerettem volna, hogy nekem is legyen egy nagydarab bátyám, aki megveri azokat, akik engem vertek meg.

Hát ilyen nem volt, mint ahogy apám se, de az anyám mindig próbált megvédelmezni. Ha egy nagyobb fiú rám szállt, mindig elment hozzájuk, és megadta neki a magáét. Nagyon szeretett engem, de biztosan azért is kényeztetett, mert olyan beteges voltam.

Harry, a leendő mostohaapám akkor lépett a képbe, amikor tizenegy éves voltam. Festő és dekoratőr volt a burtonwoodi amerikai haditámaszponton. Sokszor megnevettetett, hozott nekem képregényeket és nagyon muzikális volt. Sok zenét ő mutatott meg nekem, de nem várta el, hogy tetsszenek is. A nagyzenekarokat és Sarah Vaughant bírta leginkább. Mindig azzal kezdte: – Ezt már hallottad? Tényleg nagyon kedves ember volt, minden gyerek és állat kedvelte. Tőle tanultam gyöngédséget.

Én is csíptem Harryt, meg anyám is szerette, és egyszer aztán előállt azzal, hogy hozzámenne feleségül. Megkérdezte, mit szólok hozzá, és én egy darabig duzzogtam, hiszen még csak tizenhárom éves voltam, de aztán belegondoltam, hogyha most nemet mondok, talán sosem megy többé férjhez. Így aztán áldásomat adtam rájuk, mert Harry tényleg olyan jó fej volt.

Mostohaapám összebarátkozott a helyi édességbolt tulajdonosával, Lennel, akitől kaptam néha egy kis munkát, mindenféle alkalmi megbízásokat, amiért édességgel fizetett. Ez nagyon jól jött, mert a cukrot még mindig jegyre kaptuk.

Nagy nap volt, amikor a jegyrendszert megszüntették, pedig nem arról volt szó, hogy na most aztán veszünk egy csomó cukrot, vajat meg tojást, mert úgyse lett volna rá pénzünk. Ha belegondolok, a háborús jegyrendszer nemigen érintette a szegényeket, mert úgyis mindig össze kellett húzniuk magukat. Először a kórházban tartottak igazán jó koszton, ott rendszeresen kaptam vajat és újkrumplit is.

Tizenhárom éves koromtól kezdtem másképp látni a világot. Rájöttem, hogy Liverpool sötét és koszos, és el akartam kerülni onnan valahová, ahol van egy kis zöld is. Nem is kellett volna messzire menni az Admiral Grove – ból, mert Aigburth-ben már voltak kertek. Szerettem a parkokat is, amikor lógtunk az iskolából, sokszor mentünk a Sefton vagy a Princes parkba. Szeretem a zöldet, a tengert és vonzanak a tágas terek.

Mindig nagy birtokon vettem házat, de a lényeg a kilátás volt. Monte Carlóban például úgy érzi az ember, hogy ellát a világ végéig. Csak nézni szeretem, nem fontos, hogy az enyém legyen. Ha lenne egy kis házam egy fél acre – ön, de a dombtetőn, az is oké lenne, ha meglenne a kilátás. Emlékszem, amikor az első feleségemmel, Maureennel és a gyerekekkel Hampsteadbe költöztünk. A ház szép volt, de a kertet nem szerettem, mert mindenütt kerítésbe ütközött a tekintetem. El is költöztünk, mert nem bírtam a bezártságot, amit nyilván még Liverpoolban utáltam meg.

Mindmáig csavargó vagyok egy kicsit. Próbálnék megállapodni végre, de valami nyughatatlanság hajt előre. A mostani feleségemmel, Barbarával nevetünk is rajta sokat, hogy ha veszünk egy új házat, kidekoráljuk, és már teljesen kész van, mindig megkérdezem: – Te, nem kéne innen elköltözni?

Tizenhárom éves koromban mellhártyagyulladást kaptam. Liverpoolban akkoriban sok volt a tébécés, különösen a mi környékünkön. Kiderült, hogy nekem is tuberkulózisom van, így aztán ismét kórházba dugtak egy évre.

Akkor kezdtem kamaszodni, így aztán egész izgalmas volt. amikor Clark vagy Edgington nővér köszönt el tőlünk elalvás előtt, mert ha az ember csókot kért tőlük, néha egész rendeset is adtak. Fiatal nővérek voltak, tizennyolc – húszévesek. A főnővértől bezzeg sohasem kértük a búcsúcsókot elalvás előtt!

Két nagy kórterem volt, közte spanyolfallal, az egyikben mi, fiúk, a másikban a lányok. Volt persze nagy szerelem. Éjszaka átosontunk a lányokat taperolni. Órákat töltöttem odaát, hogy megfoghassak egy cicit. Persze mindnyájan tébécések voltunk, s mindezzel csak azt értük el, hogy tovább fertőztük egymást. Aztán lett az embernek csaja is, de ez nem sokat számított, mert aki meggyógyult, azt máris küldték haza. Ez is hozzátartozott a felnőtté váláshoz, ami akkoriban még elég soká tartott.

Például az ember elvitt egy csajt a moziba.. átfogta a vállát, és mindig lejjebb csúsztatta a kezét, hogy foghasson is valamit.

Igen korai szexélményeim is vannak. Két lány is beárulta az anyjának, hogy lehúztam a bugyiját, megbámultam és megfogdostam.

Még csak nyolcéves voltam, és igazán nem volt ebben semmi, csak próbáltunk készülni az életre. Volt egy barátunk, akinek a nővérét mind megfogdoshattuk. Nem csináltunk vele semmi mást, csak néztük és fogdostuk a punciját, közben nagyokat nevettünk.

A szüzességemet végül a Sefton Parkban veszítettem el, úgy tizenhat évesen. Nem mindennapi dolog volt: elvittünk egy barátommal két csajt a vásárban a bódék mögé, a hangszórókból Frankie Laine szólt, és millió ember volt körülöttünk, mi meg ott feküdtünk a fűben, és az „Égi lovasok” – ra keféltünk. Irtó izgi volt, és rögtön megéreztem a dolog ízét. Egy darabig nem is foglalkoztatott semmi más.

Mielőtt még másodszorra kórházba kerültem volna, iskolába menet volt egy kis zenebolt a Park Roadon. A kirakatában tartottak gitárt, bendzsót, harmonikát és mandolint is, de én mindig a dobokat bámultam. Különösen a tamtam tetszett annyira, hogy néha vissza is oldalogtam nézegetni még egy kicsit. 26 fontba, azaz egy vagyonba került volna.

Dobolni a kórházban kezdtem 1954-ben, ahol mindenféle tanfolyamot szerveztek, hogy ne unatkozzunk annyira. Jött egy tanárnő, aki dobot, csörgődobot, triangulumot adott a kezünkbe. Amikor a színes karikás tábláján a sárgára mutatott, a triangulumot kelleti megütni, amikor a pirosra, akkor a dobot. Mindig a dobot követeltem ki magamnak.

Bekerültem a kórház zenekarába. Pamutgombolyaggal püföltem az ágyam melletti szekrényt, úgy gyakoroltam. Szó szerint ezzel ütöttem el az időt. Szóval ott kezdtem el dobolni, és attól kezdve semmi más nem érdekelt. Nem volt más vágyam, mint egy dobkészlet, és amikor kijöttem a kórházból, örökké a dobokat bámultam a kirakatban. A nagyszüleimtől kaptam egy mandolint és egy bendzsót is, de ezek hidegen hagytak. Hétéves koromban nagyapától kaptam egy harmonikát, az se érdekelt, és volt zongoránk, az se. Csak a dob, mindig csak a dob.

Ekkor már hallgattam zenét. Tizennégy éves koromban három lemezt vettem: a „Love Is A Many Splendoured Thing” – et a Four Acestől, az „Oh Mein Papa” – t Eddie Calverttől és David Whitfield „Mama” – ját. Ebből a Four Aces az egyetlen, ami megmaradt, a többit már nemigen hallgatom.

Igazából nem voltam oda egy dobosért sem. Szerettem látni a moziban, ahogyan mondjuk Gene Krupa csinálja, de az ő kedvéért nem vettem volna meg egy lemezt sem. Az egyetlen dobos lemezem a „Topsy Part Two” volt Cozy Cole-tól. Nagyon szerettem viszont a countryzenét, és sok ilyen lemezt lehetett kapni a matrózoktól. Ha bulizni mentem, gyakran szólt Hank Williams vagy Hank Snow. Akkor szerettem meg egy életre a countryt.

Elkezdődött már a skiffle – őrület is, és Johnnie Rayt például imádtam. De 1956 táján még Frankie Laine volt a kedvencem, meg persze Bill Haley. Amikor Man szigetén nyaraltunk, megnéztem a „Rock Around The Clock” – ot. A nagyszüleim vittek el rá, miután hazaengedtek a kórházból. A film nagy élmény volt, mert a közönség lázba jött, és szétszedte a mozit, amit nagyon élveztem. Nem vettem részt a tombolásban, hiszen beteges voltam, de nézni is nagyon jó volt.

Ekkoriban vettem az első igazi dobomat is, egy féloldalas, hatalmas nagydobot, harminc shillingért. Sokat buliztunk annak idején. Az egyik nagybátyám harmonikázott, a nagyszüleim a mandolint és a bendzsót pengették. Valaki mindig játszott valamit, és én is püföltem a nagydobomat két gyújtóssal, ami őrjítő lehetett, de hagyták, hiszen kölyök voltam még. Persze egy idő után mindig azt mondták: – Na, ebből elég volt!, azzal kiraktak.

Olyasféle dalokat játszottak ilyenkor \’7bamilyenekhez én is visszanyúltam a „Sentimental Journey” nagylemezemen, mint a „Stardust”, a „That Old Black Magic” meg a „You’ll Never Know”, de Jim bácsi és Evy néni igazi nagy száma a „They’re Building Flats Where The Arches Used To Be” volt. Liverpoolban mindenkinek volt saját buliszáma. Az anyámé a „Little Drummer Boy”, amit nekem énekelgetett, én meg mindig a „Nobody s Child” – dal válaszoltam, mire eljátszotta, hogy sírva fakad.

Tizenöt évesen a templomi kórusban is énekeltem, mert pénzt adtak érte. Kisebb koromban jártam vasárnapi iskolába is egy keveset. Protestánsnak születtem, és anyám egy darabig az Organista Páholy tagja volt. Március 17-én, Szent Patrik ünnepén a protestánsok mindig jól elverték a felvonuló katolikusokat, az organisták napján, július 12-én viszont a katolikusok gyepálták el a protestánsokat. Minderre azért került sor, mert ahogy mondani szokták, Írország igazi fővárosa Liverpool.

Tizenhárom éves koromban végképp kimaradtam az iskolából. Egy alkalommal be kellett szereznem a végbizonyítványomat, hogy munkanélküli – segélyt kaphassak, amíg nem találnak nekem munkát. Be is mentem az iskolába azzal, hogy – Elnézést, de kaphatnék egy papírt arról, hogy tizenöt éves vagyok, és ide jártam? Először azt mondták, bele a képembe, hogy nem is jártam oda, csakhogy én nem voltam hajlandó lekopni, mire végül megtaláltak az iratokat, de tényleg senki sem emlékezett rá, hogy oda jártam.

Aztán hét – nyolc évvel később, amikor a Beatles befutott, kirakták az állítólagos padomat a gyepre egy kerti mulatságon, és pénzt szedtek attól, aki bele akart ülni. Kész csoda lenne, ha valóban az én padom lett volna, mert tök egyforma volt mindegyik.

Akkoriban nem volt nehéz elhelyezkedni annak sem, aki kimaradt az iskolából. A vasútnál kezdtem fullajtárként, ezt olyan öt hétig csináltam. Azért mentem pont a vasúthoz, mert jó meleg egyenruhát adtak. Öt hét után elküldtek orvosi vizsgálatra, ahol azt kérdezték, hogy ugye csak viccből gondoltam az egészet, és azonnal elbocsátottak. De tizenhat éves koromra teljesen meggyógyultam, és munkaképessé váltam.

Akkor csaptam föl hajósinasnak egy luxusgőzösre, amely Liverpool és az észak – walesi Menai között közlekedett. Az volt a vágyam, hogy igazi tengerjáró legyek, és gondoltam, ez jó lesz első lépcsőnek, mert aki három hónapot lehúzott egy ilyen hajón, azt már óceánjáróra is fölvették. Aztán megrekedtem ezen a szinten, de ez se volt rossz, mert a kocsmában tengerésznek adhattam ki magamat, és így könnyebben lehetett felcsípni a csajokat – hacsak ki nem kottyantottam, hogy Menaiból érkeztem, ahová aznap reggel indultam.

Rettegtem attól, hogy behívnak katonának, és mivel 1956 – 57-ben a műszerésztanoncokat nem sorozták be, én is így úszhattam meg. Voltaképpen azt üzente ezzel az állam, hogy akinek van tisztességes munkája, azt nem abajgatják. Én meg úgy gondoltam, minden más jobb, mint a hadsereg. Apám hallotta valakitől a kocsmában, hogy a H. Hunt és Fia cégnél van felvétel. Asztalosnak jelentkeztem, de hat hétig biciklis kézbesítőként alkalmaztak. Aztán elkezdtem panaszkodni, hogy én nem kézbesítőnek jöttem, hanem asztalosnak, mire azt mondták, ott most nincs üresedés, de nem akarok – e technikus lenni? Így lettem tanonc, és hetenként felváltva dolgoztam, meg iskolába jártam.

Itt, vagyis az utolsó rendes munkahelyemen barátkoztam össze Roy Trafforddal. Máig jóban vagyunk, csak persze ritkán látjuk egymást. Vele kezdtem pubba járni (bizony, én már tizanhat éves koromban kocsmáztam ám), aztán a Cavernbe is. Ott rendszerint berúgtunk, aztán átmentünk a kocsmába, még jobban berúgtunk, és vissza a Cavernbe!

Ugyanazt a zenét szerettük Royjal, főleg a rock and rollt. Állandóan a Radio Luxembourgot hallgattuk. Rossz volt ugyan a vétel, de nekünk úgy is tetszett, mert egészen más zenét játszott, mint a brit adók. Vasárnaponként Royéknál néztük a tévében Alan Freed műsorát. Abban is többnyire rock szólt. Royjal egyformán öltöztünk, együtt csináltattunk ruhát, legfeljebb a színe volt más, a fazonja ugyanolyan. És mindenhová együtt jártunk.

Közel volt a liverpooli kikötő, és minden területnek megvolt a saját huligánbandája, akárcsak New Yorkban vagy Hamburgban. Én is huligán lettem, mert az embernek nemigen akadt más választása. Amerre laktam, muszáj volt valamelyik bandához csatlakozni, különben bárki beléd köthetett az utcán. Így aztán aközött lehetett csak választani, hogy mindig megvernek a helyi banda tagjai, vagy csak néha, csapatosan vernek meg más környékbeliek – ami velem többször is előfordult.

Liverpool nagyon kemény hely volt, mert ha az ember elment valaki mellett az utcán, és az megkérdezte: – Engem bámulsz? akkor egyszerűen nem lehetett mit mondani.

Ha igennel válaszoltál, azért ütöttek, ha meg nemmel, visszakérdeztek: – Miért nem? Egyszóval nem volt kiút, de a banda biztonságot jelentett. Johnnak, Paulnak és George-nak nehéz lehetett, mert ők sosem tartoztak egyik igazi bandához sem, és sosem voltak valódi huligánok.

Egyszer elmentünk Royjal a Gaumont moziba. Kijövet a Park Roadon indultunk cl, és megpillantottuk azt a bandát, amelyik a sarkon szokott gyülekezni. Ismertük őket, de ránk szóltak, hogy menjünk oda. Aztán azt mondták, hogy most indulnak Garstonba verekedni, tartsunk velük. Persze csatlakoztunk, mert ha nemet mondunk, ott helyben megvertek volna. Amikor viszont tömegverekedésre került sor, az ember szimulálhatta is, hogy benne van, ha levette az övét és eléggé hadonászott. Csak közben imádkoznia kellett, hogy ki ne szúrja magának a legerősebb gyerek a másik bandából. Sok dühös ember élt akkoriban Liverpoolban, mert igazi munkásváros volt.

Az öltönyöm tisztára huligánosan nézett ki.

Egyik unokatestvéremtől örököltem, aki elment tengerésznek – na tessék, a Beatles egész története a tengerészek körül forog így aztán lett egy hosszú zakóm, csőnadrágom meg krepptalpú cipőm is. Mivel az unokatestvérem jóval nagyobb volt nálam, övét is kellett hordanom a nadrághoz, egy nehéz, széles, szögekkel kivert bőrövet. Tizenhat évesen kezdtem így öltözködni. Később, amikor már kerestem némi pénzt, magam vásároltam a ruháimat. Nemcsak a gyárban jutottam lóvéhoz akkoriban, örökké üzleteltünk is.

Az öv csatját és a szögeket az ember élesre reszelte, hogy tényleg fájjon, ha üt vele — ez afféle huligánfogás volt. Egyesek – kiváló ötlet – zsilettpengét raktak a kabátjuk hajtókájának a belső oldalára, hogy ha valaki ott akarja megragadni őket, annak elvágja az ujját. Mindezt véresen komolyan vettük akkor, hiszen ebből állt az életünk.

A bandák gyakran összecsaptak egymással. Sosem voltam jó verekedő, viszont futni úgy tudtam, mint a nyúl: az ember megtanul futni, ha egyedül van, és egyszerre szembejön vele egy öttagú banda. Nem volt ám kecmec, mert egyből odakiáltottak, hogy – Hé, te ott! Gyere csak ide! aztán már ütöttek is. Én sosem késeltem meg senkit, de verést, azt jócskán kaptam. Igaz, a legtöbbet a saját cimboráimtól, mert úgy volt ez a bandákkal, hogy ha nem tudtunk ki ellen harcolni, előbb – utóbb egymást martuk meg, mint a veszett kutyák. Néha rémes dolgok történtek. Láttam olyat, hogy valakinek kiverték a szemét, megkéselték vagy kalapáccsal verték össze.

A bandáknak nem volt saját nevük, de mindnek volt vezére. Minket Dingle bandájaként emlegettek. A környéken több ilyen csapat is lézengett, és sokszor indultunk el együtt bajt keresni, amit csak úgy hívtunk, hogy „járunk egyet a fiúkkal”. Ez aztán annyit jelentett, hogy végigmentünk ezen az utcán meg amazon, elácsorogtunk a sarkon, belekötöttünk valakibe, akit megvertünk, vagy éppen minket vertek meg, néha bementünk a moziba – de ez egy idő után nagyon unalmas lett, és ki akartam kerülni belőle, amihez a zenélés segített hozzá.

Roy és én is zenészek akartunk lenni, és csakis ezért tudtuk levetkőzni a huliganizmust. Tizenkilenc éves koromra végleg átvedlettem banditából muzsikussá, hál’ istennek!

1957-től mindenki megőrült a skiffle – ért. Az amerikai bluesból származott, és főként bulikon játszották, házilag összeeszkábált hangszereken, mint a köcsögduda, mosólap, teásdoboz és gitár. Egyik barátommal, Johnnyval (a családnevét nem árulom el, mert lehet, hogy máig bujkál.) 1958-ban ki akartunk vándorolni Amerikába. Én mindenáron Texasba akartam menni, hogy a példaképem, a bluesos Lightnin’ Hopkins közelében élhessek. El is mentem a követségre és hazavittem az űrlapokat. Nagy nehezen ki is töltöttük őket, de a második adag űrlapon már olyan hülyeségeket kérdeztek, hogy az ükanyánk házőrző kutyája nem kommunista – e, így aztán bedobtuk a törülközőt, pedig eleinte egészen komolyan gondoltuk, mert olvastunk egy hirdetést, hogy Houstonban gyári munkásokat keresnek.

Angliában akkoriban Lonnie Donegan és bandája, a Vipers volt a legmenőbb skiffle – együttes. Ilyen zenét játszottak akkora Cavern-ben is, meg hagyományos jazzt. Mi is megalakítottuk Royjal és Eddie Mileszal az Eddie Clayton Skiffle Groupot (amiből a Clayton csak kamu volt). Mindannyian egy helyen dolgoztunk, Eddie mint esztergályos, Roy mint asztalos, én meg mint műszerésztanonc.

Harry elment egyszer Romfordba egy rokonának a temetésére, és ott meglátott egy eladó doblelszerelést, 12 fontért. A család összedobta a pénzt, ő elhozta a dobokat Liverpoolba, én pedig megkaptam karácsonyra. Már előtte is dobolgatlam otthon, de csak fadarabokkal püföltem konzervdobozokat, és akkor egyszerre nem csak egy igazi dobom lett, hanem egy egész dobfelszerelésem: egy pergődob, egy nagydob, méghozzá pedálostul, hogy ne kelljen rugdosni, egy kis tamtam meg egy cintányér.

Egyszer vettem vagy három órát, mert meg akartam tanulni kottát olvasni, elmentem hát egy kis krapekhez, aki tudott dobolni, de a harmadik alkalommal minden lényegeset leírt nekem, ezért aztán soha többé nem mentem vissza hozzá. Untam is volna a rendszeres tanulást.

Mihelyst megkaptam a dobfelszerelést, felállítottam a szobámban, és elkezdtem püfölni, de nemsokára hallom ám, hogy anyám csendre int, mivel máris panaszkodtak a szomszédok. Megpróbáltam még egyszer, akkor is rám szóltak, így aztán soha többé nem gyakoroltam otthon.

Úgy tűnt, az egyetlen lehetőségem, hogy beállók egy együttesbe. A felszerelést ugye karácsonyra kaptam, és februárra már találtam magamnak együttest úgy, hogy akkor még nem is igen tudtam dobolni. De hát az egész banda ugyanilyen kutyaütő volt, kivéve a gitárost, aki tudott pár akkordot. Mi, többiek csak imitáltuk a zenélést. Szerintem még a ritmust sem tudtuk mindig tartani, egyedül Eddie lehetett az, aki valami igazi zenét produkált közülünk, mert neki ösztönös érzéke volt hozzá: akármilyen hangszert vett is a kezébe, rögtön tudta, hogyan kell megszólaltatni.

A gyárban is játszottunk a kollégáinknak ebédidőben. Néhányan kedvet is kaptak, hogy csatlakozzanak a bandához. Később felléptünk klubokban meg esküvőkön. Az utóbbin akkor, ha valami ismerősé volt.

Egyszer odajött hozzánk egy kolléga azzal, hogy egy ilyen meg olyan esküvőn kellene zenélni, és cl tudja intézni, hogy minket hívjanak, ha ő is beszállhat a csapatba. Azt mondtuk, oké, mire ő azzal kecsegtetett bennünket, hogy igen elegáns buli lesz, csupa rövidital, semmi sör. Amikor aztán megérkeztünk, még az egész társulat a kocsmában volt, ahonnan csak barna sört hoztak orvosságosüvegekben. Még hogy elegáns buli!

Alfélé félprofi voltam tehát: nappal műszerész, este dobos. A város más részein is adódtak fellépések táncesteken az Eddie Claytonnal, később meg Roryval. A lányok mindig minket bámultak, hiszen mi játszottunk. Ettől az ottani srácok felkapták a vizet, így aztán örülhettünk, ha ép bőrrel le tudtunk lépni ezekből a klubokból, – nem voltak velünk a cimboráink, hogy megvédjenek minket.

Így kezdődött a pályafutásom. Aztán megjártam több bandát is Liverpoolban: játszottam a legnépesebben, a Darktown Skiffle Groupban, aztán Rory Stormmal, majd Tony Sheridanncl, és legvégül jött a Beatles. Szinte nem is volt olyan csapat, amelyikben meg ne fordultam volna, mert akkoriban mind ismertük egymást, és ha valaki nem ért rá, mindig akadt beugró a helyére.

A dobfelszerelésem marha jól nézett ki, csak kissé öreg volt. Ezért 1958 nyarán kölcsönkértem a nagyapámtól 46 fontot, és vettem magamnak egy Ajax dobfelszerelést, ami hasonlított a Ludwig Silver Pearlre.

Nagyon csíptem akkoriban a Rory Storm and the Hurricanes játékát. Liverpoolban ők próbálkoztak meg elsőként a rockkal. Odáig mindenki csak a skiffle – t nyomta, nekik azonban már a megjelenésük is olyan rockos volt, főleg Rorynak a szőke hajával, ő volt a helyi Mr Rock and Roll, Johnny Guitar Byrne pedig a mi Jimi Hendrixünk.

Időközben szakítottam Royjal és Eddie -vel, és már a Darktownban doboltam. Ok azonban úgy gondolták, hogy megállnak ezen a szinten, és nem lesznek hivatásos zenészek. Maradnak munkások, és családot alapítanak, amit meg is tettek, én viszont jelentkeztem meghallgatásra Roryéknál. Jól sikerüli, mert tudtam az összes számukat, ami nem csoda, hiszen mindenki ugyanazokat játszotta. Nem tudom, Rory meghallgatott – e rajtam kívül valaki mást is, mindenesetre nekem azt mondta, oké, így aztán beálltam közéjük.

Érdekes, hogy Rorynak eleinte ugyanaz a benyomása volt rólam, mint később a Beatlesnek, hogy kissé bunkó a külsőm a hátranyalt hajammal meg a hosszú fekete zakómmal, ezért nem tudták, mit is gondoljanak rólam.

Amikor még a hagyományos jazz volt a király, a skiffle-bandák csak afféle töltelékműsorként jutottak színpadra, mert olcsón játszottak. Nagyon sok fellépés kellett ahhoz, hogy az ember összekaparjon egy kis pénzt. Liverpoolban persze mindenki a Cavernbe akart bejutni. Ott mindig sikoltozott a közönség.

Amikor mi is bekerültünk oda Roryékkal, először kifütyültek minket, mert igazi skiffle-bandát vártak, Johnny Guitar viszont hozott magával egy rádiót, és rákötötte a gitárját, amitől az egyből elektromos lett, úgyhogy eléggé rockos volt a hangzásunk. De a közönségnek ez akkor még nem kellett, sikoltoztak, hogy túl nagy a hangerő, és olyan számokat akartak hallani, mint a „Hi Lili Hi Lo”. No persze mit is várhattunk volna olyanoktól, akik még szvettert hordtak? Nekem akkoriban már a fekete kordbársony volt a kedvencem, mert igyekeztem úgy kinézni, mint egy beatnik.

A Rory and the Hurricaneszel többfelé felléptünk az országban, sőt még külföldre is eljutottunk. Amikor egyszer Londonban léptünk fel, elmentünk a Lyceumba, de senki sem akart velünk táncolni, pedig jó néhány csajt kértünk fel egyszerre úgy, hogy felsorakoztunk előtte öten, és kórusban mondtuk a szöveget. Mindenki lekoptatott bennünket, kivéve egy francia csajt, aki nem ismerte a dörgést.

A munkával és a dobolással már össze tudtam szedni egy kis pénzt, és 18 évesen megvehettem az első autómat. Nagy szó volt, mert addig busszal jártam el a fellépésekre, így többnyire csak a pergődobot, a cintányért meg az ütőket vihettem magammal, nagydobot és tamtamot más együttesektől kellett kölcsönöznöm. Néha nem is adták oda. Amikor meg mégis magammal vittem a teljes felszerelést, odafelé még csak akadt segítségem, de visszafelé már egyedül kellett cipelnem az egészet. Irtó ciki volt, mert miután leszálltam a buszról, még fél mérföldet kellett megtennem gyalog, négy dobozzal. Úgy oldottam meg a dolgot, hogy előreszaladtam vagy húsz métert két dobozzal, közben vissza – visszatekingetve, aztán visszamentem a másik kettőért, azzal futottam negyven métert, és így tovább. Na, ekkor döntöttem el, hogy vennem kell egy autót.

Volt egy másik dobos, Johnny Hutch, aki régi alkatrészekből szerelt össze autókat, tőle vettem a Standard Vanguardomat. Szerettem azt a járgányt, pedig a kereke örökké kidurrant, és nem akart átkapcsolni kettesbe, de azért nagyon büszke voltam rá. Johnny kézzel festette pirosfehérre, ami nem volt valami nagy pozitívum, mivel csak annyit jelentett, hogy nem volt pénze szórófestékre, de én mindig nagyon büszkén mondtam: – És tudod, ezt kézzel festették!

A hadügyminisztérium 1959-ben úgy döntött, hogy nem írnak össze senkit, aki 1939 szeptembere után született. Ez rám is vonatkozott, így már nyugodtan kiléphettem a gyárból, és elhatároztam, hogy profi zenész leszek Rorynál. Adódott egy nagy lehetőségünk akkor, játszhattunk a butlinsi Calypso Ballroomban heti 16 fontért. Egészen addig legfeljebb egy – egy délutáni vagy esti fellépésre szerződtettek bennünket.

Amikor bejelentettem otthon, hogy el akarok menni oda, nagybátyáim és nagynénéim kórusban tiltakoztak, hiszen az őseim mind munkások vagy katonák, és én lehettem volna a családban az első, aki valamilyen képesítési szerez. Ezért hát kijelentették, hogy amikor három hónap múlva visszajövök, még mindig szakképzetlen leszek, de erre én azt válaszoltam: – Nem érdekel! Nekem a dobolás az életem, zenész akarok lenni, és el fogok menni Roryékkal Butlinsba, hogy ezt az álmomat megvalósíthassam! És így is történt. Húszéves koromban abbahagytam a munkát, mert mindig is hittem abban, hogy dobos leszek. Ez volt életem nagy álma, még ha később olykor el is feledkeztem erről.

Nem sokkal Butlinsba indulásunk előtt lementünk egy délután a Jacaranda klubba. Éppen három srác gitározott, és odamentünk Roryval és Johnnyval megnézni, hogy mi van. Még nem ismertem őket, de éppen John és Paul tanította gitározni Stuart Sutcliffe – et. Akkor még mi voltunk a profik, ők pedig a feltörekvő amatőrök. Nem tudtam róluk lényegében semmit, de biztos, hogy senki sem számolt velük, és elég szakadtan néztek ki. Mi bezzeg azzal is felkészültünk Butlinsra, hogy megvolt a vörös egyen – öltönyünk és a hozzá illő fekete – fehér cipőnk, így aztán oltári nagymenőknek éreztük magunkat. Es talán ettől az egyenruhától is voltunk mi a legnépszerűbb banda akkor Liverpoolban. Nem véletlen, hogy később Brian Epstein először is felöltöztette a Beatles – t.

Három mesés hónapot töltöttünk Butlinsban. Megérkezésünk után művészneveket vettünk fel. Akkor találtuk ki a Johnny Guitart, és én is sokáig gondolkoztam az enyémen. Aztán, mert akkor még sok gyűrűt viseltem, Liverpoolban többen kiabálták oda nekem, hogy „Hé, Rings, amit csak kicsit kellett megváltoztatni, hogy Ringo legyen belőle. Az viszont nem hangzott elég jól, hogy Ringo Starkey, mert valahogy olyan felemás volt, ezért kettévágtam a családnevemet, és az első feléhez hozzácsaptam még egy r – t, így lett belőlem Starr. Ezt írtam rá a nagydobra, és azóta is ennél a névnél maradtam.

Folyamatosan dolgoztunk, a közönség hetente cserélődött. Jobb helyet nem is találhattunk volna. Nyár volt, így egyáltalán nem hiányzott nekünk Liverpool, ahol a klubokban a tél jelentette a főszezont.

Rory minden fellépésnél fantasztikusai alakított: a dobok mögött volt egy zongora, és ő a műsor végén mindig felugrott oda, shakelt egyet, aztán a fejem fölött ugrott le, merthogy mindig is sportos alkat volt. Legjobban a „Whole Lotta Shakin’ Goin’ On” – t szerettem dobolni.

Hetenként érkeztek új lányok Butlinsba, akiknek persze azzal mutatkoztunk be, hogy – Szia, én a zenekarban játszom. Arattunk is szépen. Az egy hét leteltével volt nagy sírás – rívás, és máris jött az új szállítmány. Bizonyos szempontból már ezért a csajozási lehetőségért is megérte rockot játszani. Engem persze elsősorban maga a zene érdekelt, de az se volt kutya Butlinsban, hogy hetente új élmények vártak rám. Ma is ilyesmire vágyik minden angol srác, csak most már nem Butlinsba mennek csajozni, hanem Benidormba. Az egyik csajt még el is jegyeztem, de nem lett belőle tartós kapcsolat, mert választás elé állított: vagy ő, vagy a dob. Sorsdöntő pillanat volt ez az életemben. Egy este aztán, amikor elbúcsúztam tőle, és fölszálltam a buszra, föltettem magamnak a kérdést, mi van, ha sosem látom többé? Rájöttem: az van, hogy mindennél fontosabb nekem a dobolás. Pedig komoly eljegyzés volt, tényleg szerettem őt, és ő is engem, s ráadásul már komoly előkészületeket is tettünk a házasságra. A Standard Vanguardomat eladtam egy másik liverpooli dobosnak, hozzácsaptam az első három butlinsi hónap keresetét, és vettem magamnak egy Zephyr Zodiacot, amit valósággal imádtam. Abban aztán én voltam a király, az Autós Pasas, Aki Furikázza a Haverjait. Egyszer elhajtottam vele a gyárig, leparkoltam odakint, és beugrottam a fiúkhoz, hogy az orruk alá dörgöljem, milyen jól keresek én a dobolással. A gyárban heti hat fontot kaptam, Butlinsban meg húszat, ami nagy különbség. Úgy éreztem, tele vagyok pénzzel.

Később aztán nem mindig alakult ilyen rózsásan a helyzet, néha segélyen is kellett élnem, és egyszer kaptam egy olyan papírt, hogy „otthagyta a gyárat egy tánczenekar kedvéért”, ez még ma is megvan. Ide hát akkor még nem volt nagy munkanélküliség, és bármikor visszamehettem volna dolgozni. A segélyért viszont sorba kellett állnom, méghozzá sok reszketeg, öreg alkoholistával együtt – akkor láttam ilyesmit először. A sor már akkor is elég hosszúnak tűnt, de a maival össze sem lehet hasonlítani.

Gyerekkoromban soha nem voltam igazi nagy vakáción. Legfeljebb a tengerpartra mentünk el néha, Seaforthba vagy New Brightonba. A mégnagyobb kalandnak az számított, amikor tizenöt évesen Londonba mentünk anyámmal és Harryvel.

Igazából nem is ott laktunk, hanem Romfordban, Harry rokonainál, de arra máig emlékszem, amikor egy nap bementünk Londonba, ahol le is fényképeztek a lovastestőrök laktanyájánál, amint éppen egy lovat simogatok. Megnéztünk mindent, amit ilyenkor illik: a Buckingham – palotát, a British Museumot és a Towert. Ennyi volt az én nagy világjárásom.

Aztán voltam néhányszor Mán szigetén a nagyszüleimmel, és az egy kicsit olyan volt, mintha külföldön lettem volna, de sokáig nem hagytam el Nagy – Britanniát.

Erre is a Hurricaneszel nyílt lehetőségem, amikor a banda szerződést kötött franciaországi fellépésekre az ottani amerikai haditámaszpontokon. Előbb azonban kellett szereznünk egy énekesnőt, merthogy a katonák nem voltak kíváncsiak öt srácra. Találtunk is egy kis szőkét Liverpoolban (a nevére nem emlékszem), aztán elmentünk játszani azokba az isten háta mögötti táborokba.

Odaúton, miután leszálltunk a hajóról, átszálltunk egy vonatra, amivel egészen Lyonig kellett volna utaznunk, de Párizsban lezavartak róla mindenkit. Elég félelmetes helyzet volt. Akkoriban javában folyt az algériai háború, és a rendőrök géppisztolyt nyomtak a pofámba, mielőtt magamhoz vehettem volna a dobos ládákat. Előkaptam az útlevelemet, és jobb híján azt üvöltöttem: – ANGLAIS! Ne lőjenek:

Szállást igen olcsón kaptunk, de a francia ételek egy vagyonba kerültek. Sok pénzünk nem volt, és barakkban aludtunk, de ez nem számított, mert a közönség kajált bennünket, mi meg kajáltuk az amerikai hamburgert, ami fillérekbe került a kantinban, mert nekünk is annyiért adták, mint a katonáknak. Igazából be se mehettünk volna oda, hiszen nem voltunk amcsik, és egyszer ki is akartak dobni onnan, de azért mi mindig bejártunk, és elláttuk magunkat nemcsak hamburgerrel, hanem Hershey csokoládéval is.

A tanoncéveimet tehát Rory oldalán töltöttem, mellette lettem profi. El – eljártunk fellépni ide – oda Liverpoolból. Ez történt velem, mialatt John, Paul és George még a banda összeszedésén fáradozott.

Nekünk abban az időben már annyira jól ment, hogy az első hamburgi szerződésajánlatot visszautasítottuk. 1960 őszén aztán már nem, és így esett, hogy Németországban ismerkedtem meg a Beatles – szel. Tényleg, nem tudják, mi történt velük azóta?

 4,362 összes látogatás,  2 mai látogatás